Ha emlékeim nem csalnak, e kedves kis történetünk december egy napján esett meg, fővárosunk szigetes szegletében.

 Kora délután leheveredtünk, hogy kipihenjük az ebéd elfogyasztásával járó fáradalmakat, és kiélvezzük a szieszta apróbb örömeit. Bentről, a meleg lakásból figyeltünk az időjárás produkálta jelenséget, ahogy a hó elkezdett hatalmas pelyhekben egymásra hullani, és szüntelen csak esett és esett, míg nem beborította az egész tájat.

 Édesanya fejéből kipattant a gondolat, mi lenne, ha kimozdulnánk a szabadba, hogy szippantsunk a friss levegőből, és közelebbről gyönyörködhessünk a szűz hó látványában.

 Nos, gondoltam miért ne, uccu, öltözzünk, és vágjunk neki a sétánknak! Alaposan felöltöztünk. Magunkra öltöttük vastag, meleg ruháinkat, hogy a cudar hidegben, a hosszú út során még véletlenül se hűljünk ki, majd belekezdtünk a bandukolásba.

 Csicseregtünk, cseverésztünk, át és kibeszéltünk mindent mit lehetett, megvitattunk az élet nagy dolgait (ahogy ez a nők között már csak lenni szokott).

 Ami a családfánkat illeti, jó nagyra nőttek ki magát, és ha módunkban áll, akkor szakítunk rá időt, hogy együtt legyünk, bolondozzunk, nevetgéljünk. Az esetek többségében anya az intenzív hangulatfelelős és mókamester, amelyet szüntelen jó kedvének, vidám természetének köszönhetünk. Mindig kedves, boldog, szeretettel teli, és törekszik arra, hogy mosolyt csaljon az arcunkra, vagy, hogy akár hangos hahotázásban törjünk ki. Most sem volt ez másképp!

 Miközben róttuk az utakat, annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy mire feleszméltünk már egy forgalmasabb főút mellett gyalogoltunk. Az út mentén családi házak álltak, köztük egy-egy parlagon hagyott nagyobb földterület. Tűnődtünk a „szűzies” hó látványán, és ámultunk, hogy ilyen kevés idő alatt mennyire sok hó esett le a nap folyamán. Szinte a térdünk fölét súrolta a magassága. Anya,- mint mindig,- most is forgatott valamit a fejében, de ennek semmi jelét nem mutatta, csak beszélt hozzám folyamatosan. Amikor eljött a megfelelő idő, akkor egy óvatlan pillanatban belelökött a hatalmas hótakaróba, amelynek a mélységében igen hamar eltűntem. A meglepődések közepette hangos nevetésbe törtem ki. Felemelő, önfeledt érzés volt a hideg hóban feküdni, azt éreztem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Anya velem együtt kacagott. Amikor úgy döntöttem, hogy kellőképpen kiélveztem minden pillanatot, és ideje kikászálódnom, akkor anya megszorította a karomat, majd húzva, vonszolva próbált kiemelni a hólepedőből. A nevetés annyira elgyengített engem is és őt is, hogy újra és újra visszacsúsztam a hópaplanba, és képtelen voltam felállni. Messziről úgy tűnhetett, hogy a túlzott alkoholfogyasztástól hanyatt esett nőt próbálja a szintén ittas társa két lábra állítani. Mellettünk, az úton, folyamatosan elhaladt egy- egy személyautó, és érdeklődve tekingettek irányunkba, hogy vajon mi a manó folyhat ott a hóban. Egy buszsofőr kétszer is visszafordította a fejét, annyira meglepődött az eseményeken. Én is kaptam az alkalmon, nekem sem kellett több, erősen megragadtam anya kezét, és berántottam magam mellé a hóba. Szakadatlan nevettünk tovább, már a könnyünk csordult ki örömünkben, és ugyan autók jöttek és mentek, de mi úgy éreztük, hogy körülöttünk megállt az idő és az élet, mert mi csak feküdtünk, nevettünk, és egyre csak nevettünk.

 2012.05.06. By: Ivi