A mai reggelen próbáltam magamra ölteni ruhadarabjaim egyikét. A ruha két oldalát szalagok díszítik, melyek megkötésével, és összehúzásával állítható a bősége. A ruha egyik oldala katonásan, mozdulatlan, masniformában állt, abban a helyzetben, ahogyan anno hagytam. A másik oldalon, a szalagok nem masniformában, szépen igazítva díszelegtek, hanem csomót formálva, masszívan, megmakacsolva türemkedtek ki a ruha széléről.

 Régóta ott volt már az a csomó. Amikor legutóbb szerettem volna felvenni, akkor ott hagytam. Ott hagytam, mert nem volt hozzá érkezésem, hogy én azzal a csomóval valamit is kezdjek. Így azzal a mozdulattal, ahogy kivettem, úgy vissza is raktam a helyére. Ám a mai reggelen újra a kezem ügyébe akadt, és úgy döntöttem, hogy ma felveszem, és ma nem dobom vissza a többi ruha közé.

 Eleinte szemléltem a csomót. Nézegettem, hogy hogyan is kezdhetnék neki. Apró is, szoros is, el van csúszva a másik oldalon lévő szalaghoz képest, és abszolút nem középen van. Közben pedig jött egy leleményes gondolat, hogy választhatom a könnyebbik utat is, mely szerint egyszerűen kivágom a csomót, majd összekötöm újra a két végét. Igen ám, de akkor meg a ruha másik végén lévő masni hosszához képest lesz igencsak rövid a megcsonkított rész. Az előre levont következtetések tudatában nekiláttam, és elkezdtem kibogozni az elsőre lehetetlennek tűnő gabalyodottságot. A selyemszalagok végei könnyedén táncolták körbe egymást, majd boldogan kicsusszantak egymás karjai közül. Nem telt nagy erőfeszítésembe, sem időmbe, sőt hamarabb sikerült, mint azt gondoltam volna.

 A szalagokkal bíbelődve villant a felismerés, hogy a mindennapjainkban lezajló, apró történések is milyen nagy dolgokat tanítanak nekünk. Csak észre kell vennünk a bennük rejlő párhuzamot, a hasonlóságot. Hiszen az Életünk is tele van újraképződő, kibogozandó csomókkal. Csomókkal, azaz problémákkal. Jellemzően pedig milyen az ember gyermeke? Hogyan reagál a csomókra? Választhat úgy, hogy félredobja a problémát, figyelmen kívül hagyja, és nem foglalkozik vele, és ezzel megfosztja önmagát a megoldás esélyétől, attól, hogy nyugodt szívvel lépjen tovább. Választhat úgy, hogy megpróbálja, de menet közben úgy találja, hogy nem megy ez neki, így inkább megint csak ott hagyja. Ezzel szintén nem lesz megoldva a probléma, mert feladja, gondolván, hogy ő arra nem képes, és feladásával még saját önbecsülésén is tipor. Választhat úgy, hogy nekiáll, elkezdi kihámozni, de nehézséget talál benne, így magát kímélve, és helyzetét könnyítve, egyszerűen csak elvágja a szalagot. Megoldotta, és pont. Csakhogy a csomót ki kell bontani, ki kell hámozni a problémát, és eljutni a gabalyodástól az eredeti állapothoz. Nem kerülhetjük ki a bogozást, mert azzal kikerüljük a vele járó megtapasztalást is. Sőt, a megoldással együtt járó sikerélmény is elmarad, és nem fogjuk tudni megveregetni saját vállunkat, hogy anyukám/apukám, te milyen ki ügyes voltál, hogy ezt is megoldottad!

 Csomók mindig lesznek. Hol kisebbek, hol nagyobbak, hol gyengébbek, hol erősebbek, hol felszínesek, hol mélyebbek. A csomó nem fog bántani, ezért okunk sincs tőle félni. A probléma viszont felőrölhet, és ahogyan a csomó újraképződik, úgy a probléma is újra és újra vissza fog köszönni, egészen addig, amíg nem segítünk magunkon, és nem oldjuk meg az elénk vetett feladatot. Ezért aztán minden kurázsit összegyűjtve farkasszemet kell nézni vele, megvizsgálni, jó szorosan elkapni a végét, majd elkezdeni kibontani, megfejteni, megoldani, hogy aztán learathassunk a saját babérjainkat.

 A csomó önállóan, magától, a mi segítségünk nélkül, nem fog megmozdulni.  

2016.01.03.  By: Ivi

Fotó: Ny.Ivett