Kedves Olvasók! A mai napon azon szándék mentén haladtam, hogy ma befejezem a „Mi a szitu Londonban?” következő részét. Jött a hívás és jött a múzsa az íráshoz. Testemmel is megkezdem a ráhangolódást, és a „mostantól a luxuspillanataival értékelem magam” pozitív állításhoz való hűségemet megőrizve, és az eszerinti gyakorlatiasságot folytatva, készítettem magamnak egy selymesen ízletes kávét. Tettem közben pár kört a házban. Majd amikor fordultam be a szobámba, akkor arra lettem figyelmes, hogy megint valami szórólapot dobtak be az ajtón keresztül. Ugyan vártam mára csomagot, amelyeket a körömtechnikus hivatásomhoz rendeltem, de ez nem az a kisesebb csomag volt, hanem valami reklámanyag. Odamegyek az ajtóhoz, kihúzom a résből, hogy megvizsgáljam miféle üzenet érkezett mára. Egy, kis, fekete, „LIMITED TIME OFFER” feliratozású borítóval bevont, fektetett formátumú, pár lapból álló füzetecske. Hát, gondoltam, akkor nyissuk ki, lapozzuk fel, és lássuk meg, hogy mi vagyon benne. Egy fekete-fehér lapokból álló, 22 oldalas, grafikai rajzokkal megszerkesztett füzetecske. Hmm...A 19. oldalhoz érve a következő mondaton akad meg a szemem „Emlékezz, ez egy korlátozott időre szóló ajánlat. Soha nem tudhatod mikor jár le az időd”. Majd a 20. oldalon egy majdnem karambol bekövetlezése.  A füzetecske tartalma a hitől szól, és arról, hogy mennyire jó emberként viseltetünk ebben a világban, életünkben. Az illusztrációban egy elegáns, öltönyös úr próbálja elmagyarázni ezen dolgok fontosságát egy másik, kevésbé jó magaviselettel bíró személynek. Ez az ember viszont mit sem törődik az idősebb, elegáns úr szavaival, mondanivalójának tartalmával, elengedi füle mellett az újabb és újabb figyelmeztetéseket, jótanácsokat. Mígnem, az utolsó oldalakhoz érve, pontosan a 20. lapon, egy hatalmas kamion majdnemhogy elüti ezt az embert, amely pillanat következményeként akár életét is veszthette volna.

A hetedik hónapban járunk, és ma, amikor ezt írom, 25.-e van, mely számokat összedava, végeredményként, egy 7-es számot kapunk. A számmisztika szerint a gondolkodást, megvilágosodást, spiritualitást, a tudást és a bölcsességet szimbolizálja. „A legfőbb jelentése az énen belüli spirituális megvilágosodás, vagy a választott spirituális úton való tudás megszerzése. Ez egy nagyon pozitív szám, amely bölcsességet, és tudást vonz, ez a magasabbrendű tudás pedig folyamatosan feléd áramlik majd, AHOGYAN JÁROD A KIVÁLASZTOTT UTAD”. Sok egyéb szimbolikus  leírás társul a 7-es számhoz, melyek a különböző kultúrákban, hitvallásokban is megtalálhatóak. A Bibliában például a teljességet jelenti, de valamikor régen úgy hallottam, hogy a hitet is szimbolizálja.  Nem szeretnék most elmenni vallásos vagy spirituális irányba, de a történetemben nyomatékos szerepet játszanak az üzenetek, így fontosnak tartom őket megemlíteni. Valamint azért is, mert ami megtörtént velem a napokban, abban történetben, a felettes én, a Jóisten és az általa közvetített üzenetek azt sugallták nekem, hogy ma erről kell írnom, mert erre emlékeztetni kell magamat, és emlékeztetni kell az embereket. Emlékeztetni a hitre, és arra, hogy bármely nehéznek is éljük meg a mát, vagy a jelenlegi helyzetünket, sosem szabad feladni a hitünket. Hogy tudatosítani kell magunkban azt, hogy EGY ÉLETÜNK VAN, és ezt meg kell becsülnünk, és EBBEN AZ EGY ÉLETBEN ÉLNÜNK kell, és azt tenni, amelyre hivatottak vagyunk, amire elhivatottságot érzünk, amely boldoggá tesz minket, amelyben kiteljesedhetünk. De visszatérek oda, amikoris megláttam ezt a rajzzal megjelnített, nekem címzett, újabb üzenetet, mely üzenet megerősített mindabban, ami eddig történt, és amely még inkább tudatosított bennem mindent, és arra ösztönzött, hogy ma kizárólag erről írjak. Mindenkinek, és magamnak is. AZ EGY ÉLETRŐL, az időről, az időzítésről, a szeretetről, múlandóságról.

Gyorsan összedobtam még egy teljeskiörlésű, organikus liszttel készített, laza kis mogyorós – banános – kakós piskótát, amely kézi mixer hiányában nem duzzadt meg a boldogságtól, viszont annál ízletesebb lett. Még inkább előkészültem az íráshoz azzal, hogy megteremtettem a „mostantól a luxus pillanataival értékelem magam” körülményeket, amihez most még hozzá adok egy meggyújtott fehér gyertyát, valamint vaniliás– fahéjas illóolajat. Megkeresem a megfelelő frekvencián rezgő zenei inpirációt, és szabadjára engedem mindazt, aminek áramolnia kell.

Július 19.-e, vasárnap este van. Egyik barátosnőm még az előző nap folyamán csajos összeruccanásra invitált magukhoz. Addig tettem-vettem, telefonbeszélgettem, amíg elszaladt az idő. Nálam ez megszokott dolog, de most valahogy tudat alatt húztam az időt. Már elég későre járt, úgy fél tíz fele. Aztán meg azon tanakodtam, hogy bringával vagy sétálva menjek. Körülbelül tizenötpercnyire lakik tőlem a hölgyemény, viszont, ha G.I. Jane sétafokozatra kapcsolok, akkor az leszűkíthető feleannyi menetidőre. Gyors bepakoltam a hátizsákomba, kitoltam a két kerekű, szürkebarát szerelmem a kertből. Gondolkodtam. Visszatoltam a szerelmemet a kertbe. Néha ez a határozatlanságom...Utólag azonban rájöttem, hogyha hezitálás van, akkor az már nem jó, és amit választanom kell az a nem. Valahhogy ezt mindig elkerülte a figyelmem, viszont egyszer öcsém is fül – és szemtanúja volt a hezitálásomra, amire neki is az volta z okos meglátésa „hogyha már gondolkodsz, akkor az nem jó, nem kell menni”. Mióta ezt tudatosította bennem, azóta jobban figyelek, és próbálom magam elcsípni az éles szituációban. A beslő hangom is sugallta, hogy ne menjek, és a rajtakapást elmulasztva, a belső hangot ismét figyelmen kivül hagyva azért csak beleerőszakoltam magam, sokadjára.

Végül elindulok gyalog, de nagyon iparkodósan, és bár úgy tartja a mondás, hogy „éjfél után indul útjára a gyönyör”, azért nem szándékozom éjfélre átérni. Még gyors beugrok a közeli kis boltba, hogy vigyek valami ropogtatnivalót. Hát, amíg ugyancsak tanakodtam, csak most azon, hogy mit válasszak, addig beáll elém egy nagyon erős fűszag árasztó párocska. Tyűha, nem kellett több, hogy az amúgy is aprócska helységet betelítse a szag. Nekem meg egyből összeugrik a gyomrom, hányingerem lesz, és azt várom, hogy végre elhagyják az üzletet. Néha nem tudom, hogy mi a jobb, a m.o.-i úton – útfélen terjengő dohányfüst vagy a londoni úton – útfélen terjengő fűszag. Valahogy egyiket sem tudom elfogadni, és eléggé zavar, kifejezetten meg akkor, ha ilyen erős. Sorry minden dohányosnak! Volt, hogy én is rágyújtottam párszor, hétvégente, úgy tizennyolctól huszonpáréves koromig, egy – egy ital mellé, vagy esetleg sok pohár ital mellé, de ebben ki is merült a cigarettával való viszonyom. Én nagyon nem kedvelem, megaztán nálam az egészséges életmódom miatt is van teljesen kizárva, de ez most nem ide tartozó téma.

Odaérek, mindnyájan örülünk a találkozásnak, a viszontlátásnak, jót beszélgetünk, majd valamikor éjfél fele elérkezik a távozás ideje – csak jön az a gyönyör, haha - , majd egyikükkel  karöltve megindulunk hazafelé. Jobban mondva ő a buszos verziót vélasztva a buszmegállóhoz igyekszik, én a visszefelé gyalogosat, fokozott G.I. Jane sebességre kapcsolva. Egy darabig együtt mengyünk, még beszélgetünk, az életről, a Londonban megélt multunkról, a jelenünkről, a sorszerűségről, az utunkról, arról, amivel foglalkozunk, amire elhivatottságot érzünk. Azt hozzá kell tennem, hogy ebben a társaságban mindenki kedveli a spiritualitást, és ezekről beszélünk, ezek mentén, ezeket alkalmazva élünk. Eme kedves batátnőm is szintén oroszlán, nagyon hasonlóak vagyunk, és mind a kettőnknek közeleg a születésnapja. Egy darabig elkísérem a buszmegállója felé. Szorít az idő, sietünk, mert ezen a környéken kevésbé jó a közlekedés, mely szerint csak buszos lehetőségek vannak, és amely buszok, úgy tizenöt és húsz percenként járnak. Ő arról beszél, hogy anno mennyire nem szeretett volna tanári pályát kezdeni, és mostanra, kemény tanulással, megszerezte a számára megfelelő, felsőfokú képesítést, és a szerelmese lett. Én pedig arról beszélek, hogy az Élet visszadobott oda, arra az útra, amin két évvel ezelőtt tovább kellett volna haladnom, és most 2020-ban újra lehetőséget kaptam arra, hogy körömtechnikusként dolgozzak, amely kreatív tevékenység szerelmese vagyok már tinédzser korom óta. Az idő szorít. Megállunk úgy két percre. Megöleljük egymást. Majd hirtelen, jobbról, nagy gázzal, élesen kanyarodva, befordul elénk egy fehér autó. Felkanyarodik a járdára, arra az útra, ahová ebben a két percben leléptünk volna, nekihajt egy villanyoszlopnak, amely megállítja az őrült száguldozásban, úgy kb. három méterrel előttünk. A hatalmas becsapódás következtében az autó első fele úgy gyűrődik meg, mint a harmonika. Megáll az idő. Megáll a lélegzetünk. Síri csend van. Teljes lélekjelenléttel nézzük végig a történteket. Eltelik újabb két perc. Továbbra is mély csend van. Aztén megint hirtelen, egyszerre csapódik ki az autó első, két ajtaja, és egyszerre fut ki belőle két, színesbőrű egyén. Egy fiatal, vékonka fiú, és egy kicsit erősebb, jóval magasabb, vele egykorú leányzó. Olyan sebességgel startolnak ki, mint még egy sprint versenyen sem, és szaladnak el nyúlgyorsasággal, amilyet még életemben nem láttam, ilyen szituáció közben meg főleg nem. Az idő még mindig szorít. Barátosném felrázóan megtöri a csendet azzal, hogy szólít „Ivett, mennem kell, jön a busz, siess, siess innen el!”. Én meg próbálom neki elmondani, hogy „azt tudod, hogyha most nem lassíttunk, állunk meg ölelkezni, és lelépünk erről a járdáról, abban a bizonyos pillanatban, akkor ez az autó most belénkhajt.” Közben elhalad melletünk ugyanazon a jobboldali főúton egy másik autó, amelyből a sofőr félig kilógva, fűtől elvarázsolva, szó szerint arcán démoni vigyorral, lekamerázza a eseményeket. Közben meg valami olyasmit motyog a kivillantott fogsora alól, hogy „cool” valami „gengszter élet, vagy éjszaka”, nem hallom jól, vagy nem emlékszem rá pontosan. Szóval nagyon is jelen van a lélek, de közben társul hozzá némi sokk is. Előtte is rázta a hideg a testemet, de most még jobban. Barátnőm ezen az egyenes úton haladva, a következő járdán siet tovább. Valóban sokkot kaptam, és nem nem attól, amit láttam, hanem attól, amit éreztem. Ezt a hatalmas, gonosz, negatív erőt, energiát. És igen, ráz a hideg a sokktól, de a valódi sokkot a mellkasomban érezem. Ott, ahol a lelkem lakik. Szó szerint fáj a lelkem, hogy ilyen rosszak lehetnek az emberek. Persze, akár ezerszer láhatott és hallhatott az ember lánya ilyen és ehhez hasonló történteket a hírekben, de ez ITT és MOST zajlik, tőlünk három méterre megállva. Félelmetes, és újra hangsúlyozom nem az, ami történik, hanem az az energia, amit itt, ezen a helyen vibrál.

Villámgyorsan megfordulok, és ezúttal extra gyorsított G.I. Jane fokozatra kapcsolva iramodom hazefelé. Még mindig ráz a hideg, és ezer gondolat fut át az agyamon másdopercek alatt.  Egy pillanatra betekintést láttam a földi pokolba, amit elég rosszul élek meg, így azonnal beszélni szeretnék szívemnek legkedvessebb virágával, édesanyámmal. Szeretném őt hívni, hogy most, melegében elmesélhessem neki a történteket, és persze, hogy a hangja, a virtuális jelenléte megnyugtasson, de már hajnali fél egy fele jár, ottani idő szerint meg fél kettőt üt az óra.

Tüstént elvetem a gondolatot, és végül jobbnak látom nem zavarni, nem felzaklatni őt. Aztán jön egy újabb gondolat, egy kép, hogy ha nem állunk meg, akkor...egy pillanaton múlott az ÉLETÜNK. Az ÉLET, amelyet ezek a rossz lelkek elvehettek volna tőlünk...Úrjajátszódtak bennem a képek, és egyre csak azt a harmónikára gyűrt, fehér autót láttam magam előtt. Ikerlelkemmel megbeszéltük, hogy ha eljövök a csajoktól, akkor csörgök, és folytatjuk a beszélgetést ott, ahol a találkám előtt abbahagytuk. Az ottani időszámítás, a délutáni napszak neki még inkább megfelelő volt a telefonos kommunikációra. Ösztönösen és tudatosan cselekszem. Csörögök. Egészen a hazáig vezető úton beszélünk, és még egy kicsit tovább, amíg el nem tudom engedni ezt a töménytelen mennyiségű, negatív energiabombát. Hálás vagyok érte, hogy vagyunk egymásnak, hogy egymás életének részesei vagyunk, és ezt a távolságot áthidalva is megosztjuk egymással minden rezdülésünket.

Egyébként valami olyat érezek a levegőben, amit még az itt töltött, öt év alatt soha. A sötétség, a megtébolyodottság, a törvényellenes dolgot elkövetett rossz emeberek. Az utcán sexre éhes, kémlelő férfi tekintetek, beszólogatások, alkohol, drog, bűnözés,..Azon gondolkodom, hogy mi a fene folyik itt? Itt Londonban, ebben a zónában, ezen a környéken, amit egyébként nem mondanék veszélyesnek, rossznak, de jónak sem. Én szeretek itt élni, a barátaim is szeretnek itt élni. Sosem volt ilyenre precedens, vagyis nem a szemünk láttára. Éspedig mindig érzem azt, ha az energia, a hely, a lélek pozitív vagy negatív, ha nem megfelelő vagy sötét. Én még ilyen sötét löketet sosem éreztem, mint most fél órával ezelőtt...Meg egyébként is mi folyik itt a földön úgy általában? Megtébolyodnak az emberek ebben a Covid periódusban? Úgy érezem, mintha minden a feje tetejére állna..egy pillanat..Még az ütközés után pár perccel rámír a balesetnél jelen lévő barátnőm, és érdeklődik, a hogylétem felől, csak közben hívásban vagyok ikerlelkemmel. Házigazda barátnőm is értesülve a balesetről, küld egy „Hálát ad az Istennek, hogy élünk” üzenetet. A történtekben kimerülve másnapra hagyom a válszt.

A Niagarához madnem felérő csobogtatással lemosom magamról az éjszaka, a sötétség szennyeződését. Gyújtok egy fehér gyertyát, és én is Hálát adok az égieknek, a Jóistennek, az Univerzumnak azért, hogy megmentettek minket. Hálát adok mindazért, amim van, hogy még kaptunk időt arra, ami meg vagyon írva. Hálát adok azért, hogy egészségben, szeretetben, boldogságban ÉLEK.  A Hála érzésével, megnyugvással, és azzal a tudattal hajtom álomra a fejem, hogy ma, egy újabb, boldogsággal teli napra fogok ébredni.  Köszönöm Istenem!!!

A történet végére érve, és visszacsatolva a bevezetsében leírtakra, megint csak arra következtetésre jutottam, hogy ez a spirituális -Isteni - szeretet – energia – nevezze mindenki úgy, ahogyan azt magáénak érzi – rendszer mily precízen van megalkotva. Újabb, igen súlyos bizonyítékot adott aról, hogy minden mindennel összefügg, és mindenki mindenkivel össze van kapcsolva, hogy minden és mindenki össze van kapcsolva ebben a felsőbb, előre megírt rendszerben. MINDEN és MINDENKI, úgy, mint a belső, figyelmeztető intuíció, érzések és érzékelések: bevillanó képek, illatok, zenék. A külső, szemmel látható és kézzel felfogható, üzenetet hordozó jelek: dátumok, számok, írások, szövegek. A jelek bárhonnan, akárhonnan, akárkitől, és akármikor. Újabb bizonyosságot hozott a sorsszerűségről, az Isteni tervről, a megalkotott rendszerről. Arról, hogy ugyan mi irányítjuk az életünket, de ott van az a dimenzió,energiamező, amiben már előre meg vannak írva a történések, amely abszolút rajtunk kivül eső dolog. Hogy nem tudunk, és nem is kell irányítani mindent, és az Élet mennyire kiszámíthatatlan, és váratlan események sorozata, pontosan ezért. Hogy az Élet egy, és bármikor véget érhet, egy pillanat, egy váratlan sorsfordulat alatt. Bármit is terveztünk, és tervezünk el. Hogy igen, az ITT és MOSTban kell ÉLNI, mert az Élet múlandó, és az élőlények, mi emberek is múlandóak vagyok. Hogy minden percet ki kell használni, és boldognak lenni, hálát adni minden újabb, boldog napon azért, amink van. MINDENÉRT, MINDENKIÉRT, és legfőképpen az ÉLETÉRT. Ezért, az EGY ÉLETÉRT. Hogy becsüljük meg, és értékeljük azt, amink van. Hogy azon legyen a fókuszunk, amink van, mert bizony nagyon gadagok vagyunk, és nagyon is bőségben élünk.

Ha most hirtelen szemügyre veszed a környezeted, azt, ahol vagy, akikkel vagy, mindazt, ami körülvesz Téged, akkor biztos vagyok benne, hogy rengeteg mindent fogsz találni, amiért hálás lehetsz. A mindennapok rohanásában gyakran megfeledkezünk arról, hogy mekkora ajándékot kaptunk azzal, hogy Élünk, és mekkora ajándékot kapunk az Élettől nap, mint nap, azért, amit észre kell vennünk, és amiért hálát kell adnunk, mert minden pillanat múlandó. Ezzel magamat és téged, kedves látogató, aki ezt a történetet ITT és MOST olvassa, emlékeztetlek. Emlékeztetlek, és továbbítom azt az üzenetet, amely személyesen nekem szólt, és/de mindenkinek ugyanígy szól. Az üzenetet a hitről, a reményről, egy mindent megváltoztató – ölelő pillanatról, a szeretetről, a hivatásról, az elhivatottságról, a boldogságról, az Életről, az Élet adta pillanatokról, ITT és MOSTról.

„Remember. This is a limited time offer. You never know when your time is up.”

„Emlékezz, ez egy korlátozott időre szóló ajánlat. Soha nem tudhatod mikor jár le az időd.”

By: Nyíri Ivett, Ivy, 26-07-2020, South East London

Fotó: Nyíri Ivett, Chick Publications Company, U.S.A.

Ezúttal, aláfestő zenének, ezt az egy órás, kreatív, inspiráló, frekvenciát – képzelet, gondolat, vizualizáció kompozíciót csatoltam. Érdekes megfigyelni ezt a képet is, amit a zenéhez társítottak. Nekem rengeteg mindent üzen együttesen, mely szintén kiválóan passzol az írásomhoz. Az angyalok énekét is hallom benne, és mérhetetlen békét is sugároz.

Sok szeretettel!  

https://youtu.be/zsPQ3787RXY