Egyedül
2016. január 12. írta: NyIvett

Egyedül

 A hétvégi napokon, az emberek szabadidejükben előszeretettel ápolják emberi kapcsolataikat, így jóleső érzésből elindulnak, hogy meglátogassák, megvendégeljék egymást, hogy együtt, egymás társaságában legyenek.  A vasárnapi napon, a párommal egyetemben minket is vendégségbe hívtak, ám a szabadtéri sportolásból eredő meghűlés engem megálljt parancsolt. A párom így egymaga kelt útra, míg én csendes pihenőre fogtam a figurát. Miközben az ágyban feküdtem újra eljött a folytonosan visszatérő, fülemben csengő, és mások ajkaiból kitáncoló szó: egyedül. A szó, mely mindnyájunknak mást jelent, és mindnyájunkból más érzéseket vált ki.

 Az egyedül szót sokan nem kedvelik, az egyedül-léttől, és annak megtapasztalásától pedig többen rettegnek, viszolyognak. Rettegnek attól, hogy igazán, egyedül, önmagukban legyenek, mert félnek az egyedül –lét és a magány körülölelő érzelemhalmazától. Folytonosan, buzgón, megállás nélkül keresnek valamit, vagy valakit maguk köré. Valami programot, valami elfoglaltságot, egy tárgyat, egy személyt, egy társat, hogy egy percre sem maradjanak egyedül.

  Miképpen fekszem, ismét átélem az érzést, hogy újra, néha, olykor, mennyire jó az egyedül, az egyedül-lét. Mennyire jó egymagamban, magammal lenni, saját társaságomban. Mennyire jó a csend, a zaj nélküli állapot, amikor megáll az idő, és csak úgy vagyok. Egyedül.

 Volt, hogy órákat, napokat, hónapokat voltam egyedül, magamban. Családban, barátok közt, munkahelyen, társaságban, ám mégis nélkülük, egyedül. Egymagamban, befele fordulva. Oly sokszor, és oly hosszú időn át. Szerettem ott lenni az egyedülben. Befele éltem, egymagamba, a szépen, és gondosan kialakított világomban, ahová nem érhetett el senki, és semmi, egyedül, csak én. Védelem volt ez a múltból, a múlttól, a múlttal szemben, a negatív érzelmekkel szemben, a sérülésekkel szemben. Egy megcsinált, képzeletbeli menedékvilág, ahová bármikor visszavonulhattam, hogy egyedül legyek.

 Azóta az egyedül szó már másért van jelen az életemben. Mást jelentett akkor, a múltban, és mást itt, most, a jelenben. Akkor azért voltam magam, hogy ne fájjon, hogy ne kelljen észrevennem a fájdalmat, hogy túléljem a napot nap után, hogy védelmet leljek a saját, világomban. Itt, a mostban, pedig azért, magammal legyek, jelen legyek úgy, hogy közben töltődjek, kikapcsoljak, és belemerüljek a csend és a nyugalom hatalmasságába.

 Sokan magától a csendtől is megőrülnek, fülsiketítőnek vélik, ezért „mindegy, hogy mi, csak szóljon”, alapon, zajt csinálnak maguk körül. Üzemeltetik a különböző műsorokat, zenéket, és híreket sugárzó technikai eszközöket. Mozgásban vannak, nyomkodják a mobiltelefonjaikat, hangoskodnak, zajt csapnak, ezzel teljes mértékben elnyomva a csendet. A csendet, melynek nyugtató, pihentető, gyógyító hatása van, és elengedhetetlen ahhoz, hogy befele, önmagunkra tudjunk figyelni. Ha megteremtem magamnak azt a légkört, amiben igazán jól érzem magam, akkor már közelebb kerülök a belső, lelki békém eléréséhez.  Így is felfoghatom azt, hogy magamban vagyok, és jól érzem magam magammal, mert szeretek magammal lenni.

 A régmúlt emlékeinek az érzése olykor még feltört belőlem, hogy abban az egyedüben vagyok. Egyedül csecsemőként, gyermekként, és felnőttként. Egyedül a nehézségekkel, egyedül a problémákkal, egyedül a fájdalommal, egyedül a válaszút előtt, egyedül a döntésekben, egyedül mindenhol, és mindenkor, egyedül, az Életben. Pedig sosem voltam igazán egyedül. Mindig is voltak, vannak, és lesznek körülöttem. Sokan vannak, akik szeretnek. Szerető családban nőttem fel, szerető szülőkkel, szerető testvérrel, szerető barátokkal, szerető partnerekkel, szerető környezetben. Mindig is itt voltak, és szerettek. Szerettek, és szeretnek, azért, aki vagyok. Önmagamért. Én pedig elmenekültem az egyedül-létbe, hogy magam legyek, és ott egyedül, magam viseljem, és cipeljem a terheket. Mindig is úgy, és azt gondoltam, hogy ez egyedül az én feladatom, egyedül rám tartozik, egyedül az én felelősségem, egyedül az én érzésem, és nem kell hozzá segítség. Pedig mindig is ott volt, van, és lesz a kulcs, mely megnyitja az egyedül-létet. A kulcs, mely nem más, mint a szeretet. Szerettek, szeretnek, s szeretni fognak. Akikhez születtem, akik megismertek, akik barátaim lettek, akik barátaim lesznek, akiket úgy hívunk szeretteink.

 Kedves spirituális tanítóm, Aletta, visszatérő suttogását hallom: - Ivett, nem vagy egyedül! Nem, már tudom, hogy nem. Ez az egyedül-lét már nem az az egyedül, amiben a múltban éltem.  Most már úgy vagyok egyedül, hogy tudatosan vagyok magammal, egyedül, s közben –bármennyire is hihetetlennek tűnt akkor, de mára már nem az –szeretnek, és sosem vagyok egyedül!

 Mint ahogy Te sem, kedves olvasó! Valaki mindig gondol rád, szeret, és szeretetben, szeretve vagy!

 2016.01.11. By: Ivi

A bejegyzés trackback címe:

https://tortenetterapia.blog.hu/api/trackback/id/tr378264464

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.