A mai nappal betelt az egyik kedvenc, gyermekkori barátnőmtől kapott noteszem, melyhez speciális, kiradírozható tollat is lehetett használni. Kedves húgom, - mert én csak így hívom magunk közt- mindig nagyon figyelmes, és olyan ajándékokkal lep meg, ami igazán én vagyok. Meg aztán a születéstől, (sőt onnan is túl) számított, többezeréves barátságban már ismerjük egymást annyira, hogy a lelkületnek és szívnek megfelelően szerezzünk örömet a másiknak. Emlékszem, amikor átadta, akkor valahogy úgy fogalmazott, hogy noteszt és tollat, mert egy írónak mindig szüksége van rá. Ha valaki teljes pontossággal, idő-hely-környezet-személy-történés- meghatározással képes visszaemlékezni valamire, akkor az ő. Akár egy csalhatatlan adatrögzítő gép. Imádom benne ezt IS! Szóval, a kezembe vettem a noteszem, hogy átnézzem mindazokat az összegyűjtött kincseket, amik benne rejlenek. Furcsa ez az érzés. Olyan, mint amikor egy könyv utolsó lapjához érsz, és ezzel vége. Becsukod, és ott maradsz azzal a komplex élmény-és érzéshalmazzal, amit a könyv kiolvasása hozott neked. Persze, bármikor újra forgathatod, ki-kinyithatod, át-átolvashatod, és idézhetsz is belőle, de az érzés másmilyen lesz, mint az első alkalommal. Akkor már elmondhatod, hogy kezedbe vetted, szagoltad, érintetted, felfedezted, intim kapcsolatba kerültél vele, elmélyültél benne és az ő birodalmába. Aztán amikor eljön az idő, akkor elköszönsz tőle. A következő kézbe vett pillanatig. De az első, az első találkozás az mindig is maradandó lesz. Ilyen maradandók számomra az ehhez a noteszhez fűződő érzések is, no meg azok a történetek, amelyek benne keltek életre. Ilyen egy, befejezetlen történetre bukkantam a noteszem legutolsó oldalán. Ugyanis hasonlóképpen kezelek egy noteszt, mint egy könyvet. A könyvet az utolsó lap vagy lapok elolvasásával kezdem (mire majd a végére érek vagy emlékezni fogok rá, vagy nem). A noteszbe való beleírást pedig szintén az utolsó lappal kezdem, viszont úgy is folytatom. Hátulról előrefele. Ez, a be nem fejezett, utolsó lapokon nyugvó történet kiabált felém hogy "hé, hahó, most, hogy már teleírtad a noteszt és készülsz becsukni, így illendő lenne befejezned! Meghallottam őt, meghallgattam, hogy miről mesél, és mit szeretne közölni, tanítani. Több, mint egy év elteltével pedig megérkezett a neki kijáró, tisztességes hely, és méltó befejezés, ami következőképpen szól:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy messze- messzeségben, kietlenebbnél kietlenebb tájakon, bebarangolatlan sík vonulatokon álló kavicshegy. Magasan állott. Messziről kémlelve masszívan, tekintélyt parancsolóan. Ám, amint közeledett feléje az ember, úgy vált láthatóvá, hogy ez a hegynek kinéző monumentum apró kavicsokból tevődik össze. A hegy különlegességénél fogva látogatókat is fogadott, de nem akármilyen látogatókat ám! Messziről jött, szerencsét próbáló kalandorokat. Próbálkozókat, akik úgy vélték, hogy van elegendő kurázsi bennük ahhoz, hogy megmásszák a megmászhatatlant. Igen, megmászhatatlan. Tudniillik, a megmászhatatlan kavicshegy azért kapta ezt a nevet, mert még soha senkinek nem sikerült feljutnia a hegy tetejére. Volt ugyan egy-két kalandor, aki megpróbálkozott a lehetetlennel, de a közepénél sosem jutottak tovább. Ugyanis ahogyan az ember elkezdte felfelé venni útját, és lábait óvatosan rakosgatta az egymásutániságba, úgy a hegy apró kavicsos testénél fogva elkezdett lefelé peregni, és már csúsztatta is vissza a bátor próbálkozót pontosan az elindulásának helyszínére.
Régi történet ez, oly régi, hogy az emberek már elfeledték az eredetiségét. Elfeledték azt, hogy mi módon került oda ez a hegy, és mi az oka a megmászhatatlanságának. Mindenki inkább csak arra fókuszált, hogy bizonyítson. Magának és a népnek. Bizonyítani azt, hogy benne van elég bátorság ahhoz, hogy megpróbálja, hogy elinduljon rajta, hogy felmásszon rajta. Sőt, egészen a tetejéig jusson, hogy aztán elmondhassa mindenkinek, hogy ő az az egy, az a kivételes, akinek ez sikerült. Oly régen történt, hogy már elfelejtettek benne hinni az emberek. Oly régen, hogy tán azok, akik egyszer hallottak is felőle valamely foszlánytörténetet, azok is elfeledték már. S oly régen, hogy akiknek volt szerencséje megismerni a legendás hegy titkát, azok már rég magukkal vitték egy más-világba. Megőrizték, és magukkal vitték a titkot. Mindössze egyetlen EGY valaki maradt közülük. De had meséljem el neked azt, amit én tudok erről a titokzatos varázshegyről! Tarts velem, tartsd itt a figyelmed, karold át kedves képzelőerődet, és olvassátok együtt azt, ahogyan a varázslat megszületett.
E messzeségben, sivárabbnál sivárabb vidéken, lakott EGY idős emberke. Egyedül, magában, magányában. Távol mindentől és mindenkitől. Ott, ahol már a ritka fehér holló sem lelhető fel. Így döntött ő azon az ominózus napon, amikor hatalmas csalódás érte a szívét. Szeretett és csalódott. Mély, késdöfésnyi bántalmak érték a szívét. Oly fájdalmas sebek, melyekre nem akart emlékezni többé, melyeket nem akart érezni többé. A fájdalom nem szűnt benne. Azt mondta magának, hogy soha többé nem szeretnék érezni. Nem szeretném érezni szívem érzéseit, szívemnek örömét és bánatát. Többé nem vagyok képes így élni. És amikor ezek a szavak elhagyták megkeseredett ajkát, akkor házát átható fényesség kíséretében kiszállt belőle a szíve. Érezte, ahogyan kiemelkedik a helyéről, lágyan kiszáll a mellkasából. Látta, ahogyan finoman emelkedik feljebb, és feljebb, mígnem tovatűnik e sík, kopárabbnál kopárabb vidéken. Lemerevedte nézte azt, ahogyan a szíve távozik belőle. Kiüresedett. Elhagyta a szívét, és a szíve elhagyta őt. Nem akart érezni, és nem akarta érezni szívének öröm- bánat dobbanását. Akkor érezte, akkor érzett utoljára. A szíve kiköltözött belőle. Kiköltözött a hatalmas, megmászhatatlan kavicsoshegy legeslegtetejére.
Hosszú idő telt el így, sivárságban. A táj és az ember is még sivárabb lett, mint valaha. Minden nap ugyanolyan volt. Minden nap üres és kietlen. Mint kint, úgy bent, és mint bent, úgy kint. Az emberke kezdett beleroskadni kietlenségébe. Az idő, az érzések nélküli monotonitás, a szívtelenség megtörte őt. Gyengült benne az élet nélküli erő. A rengeteg magányos, sivár pillanat ráébresztette őt arra, hogy ilyen formában is képtelen létezni. Nincs így tovább. Úgy döntött útrakel, hogy megkeresse azt a helyet, ahová szíve kiköltözött belőle, és visszaszerzi magába az Élet erejét. Úgy döntött, hogy felmegy a kavicshegy legeslegtetejére azért, hogy visszatérjen belé a szeretet.
Ott állt a kavicshegy lábánál. Nekiiramodott. Újra és újra. Neki lódúlt, de már az elején elbotlott. Aztán megint megindult, de pár lépés után teljes testével csúszott végig, vissza az aljára. Megint megpróbálta, de ezúttal már sérüléseket is elszenvedett a csúszásban. Továbbra is ment neki, akár a piros színbe belebódult bika, amikoris erőfeszítései következtében visszapottyant, ráborult a kavicstömkeleg, és betemette őt. Betemettette magát, azt a testet, mely szívének helyét őrizte. Betemettette magát, s vele kietlen sivatagát. Már maga sem emlékezett rá, hogy mikkel töltötte tele szívének kincsestárát. Elfeledte, eltemette úgy, mint most, azért, hogy ne fájjon. Egyszerűbb volt, mint küzdeni, próbálni, fájni, hagyni fájni, és gyógyulni. Eltemette, elengedte. Hagyta magát, hogy szív nélkül legyen.
A ráomlott kavicstömkeleg súlya nyomta őt, és a nyomás alatt elindult benne valami. Bánatot kezdett érezni. Bánatot, hogy tán örökre ilyen állapotban, szív nélkül marad. Elkeseredettséget és reménytelenséget érzett, hogy ugyan megpróbálta, de nem működik. Kiábrándultságot érzett, magából, és még jobban roskadt a kavicsok alatt. Összetört, mint ember, mint lélek. Kicsordult egy könnycsepp az arcára, melyet meglepődve tapasztalt. Aztán ezt követte egy másik, harmadik, mely végül patakzott a parányi köveken. Mosolygott az ember, mert megindult belőle az érzelem. Megérintette, megindította őt, de nem csak őt, hanem a csoda varázsát is. Könnyeinek patakzása medret vájt magának a hegy lábánál, mely elkezdte kimosni annak masszív passzivitását. A kavicshegy kezdett instabillá válni. Potyogtak róla lefelé az apróbbnál apróbb kövek, mígnem az egész leomlott a talajig, és tetejéről alászállott a szív. Visszaszállt az emberbe. Visszaköltözött belé. Megtelt szeretettel, melegséggel, és megannyi érzéssel.
Nem emlékszem arra, hogy amikor ezt papírra vetettem, akkor éppen minek vagy kinek az inspiráló hatására tettem ezt. Nem igazán emlékszem arra, hogy akkor, abban az életszakaszban, azokban a pillanatokban milyen érzéseken mentem keresztül, vagy hogy ez a történet egyáltalán hozzám kötődött-e. Annyi viszont bizonyos, hogy minden mesének van tanulsága, mint ahogy ennek is. Azt, hogy a történetnetnek mi a tanulsága, azt meghagyom neked, kedves olvasó! Lelj rá magad, benne, arra, ami Neked szól, amit Neked üzen.
Muhammad Ali idézetének egy részletével elköszönve:
"Impossible is not a fact. It's an opinion. Impossible is not a declaration. It's a dare. Impossible is a potential. Impossible is temporary. Impossible is nothing."
"A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik."
By: Ivi, 24-04-2019, London
Fotó: Nyíri Ivett, Bulgária, Arkutino Beach
Ha már itt kövekről, tömegekről, szeretetről, és azok súlyáról esett szó, akkor ehhez szintén stílusosan, szeretettel ajánlom a lent látható linket. A 741-es, aura tisztító, toxinokat és negativitást kioldó, tibeti hangtál hullámokat!
