Már majdnem végeztem a mai, rövidített, teljes testes edzésemmel. Elõkészítettem a levezetéshez a jógamatracot, és elkezdtem csinálni a szokásos nyújtó jógagyakorlat sorozatomat. Imádok benne elmélyülni, amelyhez a hajlékonyságom nagyban hozzájárul, és amely hajlékonyságot köszönhetek egykori mazsorett oktatómnak, Marikának, aki pushingolt minket arra, hogy elsajátítsuk a balett alapelemeit, mondván, hogy erre minden tánc ráépíthetõ. Hála Marikának, a balettanárnõnek (sajnos az õ nevére már nem emlékszem), az egy év intenzív balettnek, és a mi kitartó, nyújtások által vért izzad gyakorlásunknak. Imádok benne elmélyülni, mert ez is egyfajta meditatív állapotba visz magával. Ilyenkor már lecsendesítem az elmémet. Az eddig dinamikus, aktív edzésnek megfelelõ, zenei összeállításokat leállítom, és elindítom a lelkem utaztató zenéjét, a Galdiátor Now we are free c. filmzenéjét. Számomra ebben minden benne van. A hivó szó, a küldetéstudat, az elindulások, elõzõ életek emléke, az együtt, az egy, az összetartozás, a föld, a föld szeretete, a haza szeretete, az otthon, a szárnyalás, a szabadság, a boldogság, a szeretet. Emlékezés, világosság, dimenzió- ugrás. Tudaton kívüli állpot, mely elutaztat a belsõ béke, harmónia, és nyugalom világának komplexumába. Csatlakoztat a mindenséghez. A tudatomon kívüli utazás során lassanként végzek a még talponállo, nyújtó gyakorlatokkal, és elkezdtek leereszkedni a jógamatracra. A gladiátor zenéje közben leáll és helyette, észrevétlenül, Ludovico, az egyik kedvenc zongoristám ékeli be magát a zenelejátszási lista közé. Teljes fókuszáltságban végzem a gyarkorlatokat mindaddig, amíg az egyik szám meg nem érint. Ismerem Ludovico mũveit, és már rengetegszer hallgattam õket, most mégis valahogy mást hallok ki belõle. A telefonom után nyúlok, amirõl a számok szólnak, hogy megnézzem mi folyik itt majdem Gyöngyösön. Ahogy csekkolom a telefont azzal a mozdulattal már vált is a lista a következõ zongorajátékra. A zongora leütött billentyũibõl mély hangok szólnak felém. A szívemet szaggatja, és könnyeket gördít elõ az arcomra. Sír a zongora. Schindler’s List, Theme from s – John Williams. Azon kapom magam, hogy ez a zongoracsoda utaztat engem, emlékeztet, és én merengek. Megérinti a lelkem.
Megint õ szól hozzám. Ėrzem õt megint. Közel, mint oly sokszor. Beszél hozzám. Kommunikál a lelke. Velem. Az én lelkemmel. Ėrzem õt megint. Közel, mint már annyiszor. Sokszor jött el hozzám és kapcsolódott. Ki tudja épp honnan, és merrõl, de érzem. Ahogyan már érzetem azokon a bizonyos éjszakákon át, amelyek hajnalokba nyúltak. Amikor oly izgatott voltam, hogy nem tudtam lehunyni a szemem, mert éreztem, hogy közeledsz. Hogy tettél lépéseket az irányomba. Hogy irányt és utat változtattál. Ilyenkor mindig azt hittem, hogy talán egy napon vérge majd akkorát lépsz, hogy majd egyszercsak ott teremsz a krumpliorrom elõtt. De sosem léptél olyan közel. Még nem.
Aztán volt, hogy fájt, szorított a szívem. Magam sem értettem, hogy mi ez és kitõl jön. Abban biztos voltam, hogy nem tõlem. Azok nem az én érzésim voltak, hiszen én boldog voltam. Akkor is jött ez az iszonyatos fájdalom, a semmibõl. Olyan mélyen. Ėreztem a bánatodat, a csalódottságodat, a fájdalmadat, a kiábrándultságodat. Ėreztem szíved minden fájdalmát. Együtt fájtam Veled. Anélkül, hogy ismernélek Téged a valóságban, és anélkül, hogy megkérdezted volna, hogy én ezt akarom-e. Megosztottad velem a lelked. Talán, hogy Neked könnyebb legyen ezekben az idõkben, amikor még nem vagyunk együtt. Még nem. Talán azért, mert, ha a két lélek összetartozik, akkor érzik egymást, és egymás rezdülését.
Azt üzented, hogy elindultál, úton vagy, de még mindig nem értél ide. Ės én várok rád. Azóta is. Húsz éve várok rád. Igen rád! Rád, arra a lélekre, akit ott hordozol magadban. Arra a lélekre, aki az én társam. A te lelkednek a társa és az én lelkemnek a társa. Rád, akinek a szíve arra vár, hogy az enyémet magába fogadja, és akinek a szívét magamba fogadhatom. Rád, akivel annakidéjen úgy váltunk el egymástól, hogy egyszer majd újra találkozunk. Beszélek hozzád, most is, mint oly sokszor, és te hallgatsz engem, mint oly sokszor. Tudom, hogy hallgatsz, mert a lelkeink beszélnek egymással. Beszélek hozzád, kissé szomorúan, s talán a mélyen szóló zongoraszó miatt, talán azért, mert kissé csalódott vagyok. kissé csalódott, mert azt mondták, hogy jössz. Azt üzenték a csillagok, hogy talán már ez év januárjában ide érsz, hogy karmikus találkozásunk bármely percekben bekövetkezhet. Türelmes vagyok. Türelmesen várok rád, emeberi számítás szerint húsz éve, de te is tudod, hogy ez annál is több. Ki tudja mióta várunk. Azóta rengeteg minden történt velünk és történik most is. Ėrzem. Ėrezlek. Tudom, hogy mindketten készülünk. Készülünk, talán jobban, mint valaha bármikor. Tisztítjuk a lelkünket, hogy amikor eljön a megfelelõ pillanat, akkor készek legyünk egymást felismerni, meghallani. Hogy amikor majd eljön a pillanat, akkor újra befogadhasd a lelkem és én befogadhassam a tiéd. Hogy újra eggyé válhassunk. Te és én. Mi. Hogy amit eddig még nem tudtunk megtapasztalni más mellett, mással, azt vérge együtt tapasztaljuk meg. Hogy eggyé válva, egy irányba haladjunk. Együtt, egymást felemelve teljesedjünk ki. Karmánkat beteljesítve.
Azt mondták, hogy jössz. Azt sugták az angyalok, a csillagok, az égiek. Már mindnyájan nagyon várunk rád. De még mindig nem értel ide. Helyetted valami más ért ide. Vírusnak nevezték. Ėn a csend idejének. A belsõ csendnek, ami most nem csak minket, de másokat is távol tartott egymástól. Mások is befelé fordultak, mások is dolgoztak magukon, tanultak, tapasztaltak, tisztultak, oldottak, gyógyultak. Tudom, hogy ezért késtél. Tudom, hogy ezért és ennyivel hosszabodott meg a mi várakozási idõnk is. Tudom, hogy mi miért történik. Tudom, ha egyszer ideérsz, akkor az egymásra találás, a robbanás még nagyobb lesz, mint az õsrobbanás. Tudom, hogy a várakozással érdemesnek kell lennünk egymásra. Tudom, hogy a várakozással, érdemesek leszünk erre, a legnagyobb, leírhatatlan kincsre. Egymás mély, tiszta szeretetére. Türelmes vagyok, és türelmesen várakozom. Igen, kissé szomorkásan merengek, és gondolok rád úgy, ahogyan éppen te gondolsz rám. Majdn teszem fel a kérdést, hogy hol vagy? Merre jársz? Azért beszélek hozzád most is, hogy megértsem mi az oka annak, hogy még mindig nem mutatkozol.
Oly sokszor jöttél már el az elmúlt idõszakban, az elmúlt hónapokban is, és adtál magadról jeleket, bizonyságot. Ahogyan az egyik meditáció alkalmával is. Amikor egy falécekkel megerõsített stégen ültünk, egymással szemben, öszemosolyogtunk, és te elsimítottad a hajamat az arcomból. Amikor egy kastély melletti füves réten, egy nagy zöld fa alatt álltunk, az esküvõi fotózás közepette. Ėrzem, ahogyan hátulról karoddal átfonod a derekam. Kezeidet az enyémbe csúsztatod. Boldogok vagunk. Minden olyan természetes, de még továbbra sem látom az arcodat. Amikor a tengerparti házunk verandáján állunk és nézzük a lemenõ napot. A fehér házból rohanva kicsapja az ajtót a szõrũ, közepes testũ, csaholó kuyánk, aki örömmámorosan rohan le a ház lépcsõin a partra. Pár perces késéssel õt követi a szõke, kétfelé elkötött, hullámokban végzõdõ, copfos hajú, négy év körüli kislányunk. Játszadoznak. Csendesen, békésen, büszkén és elégedetten elmélyülünk ebben a gyönyörũ látványban. Mosolygunk.
Az ismert és a másoktól már annyiszor hallott kérdések is elhangzanak, hogy “talán arra vársz, hogy majd a herceg eljön hozzád fehérlovon? Vagy, hogy “ arra vársz, hogy majd megérkezik a tökéletes férfi? Amelyeken én már csak mosolygok. Ugyanis hercegekre és az ehhez kapcsolódó tündérmesékre sosem vártam. A tökéletes, mint olyan, pedig nem létezik, hiszen folyamatos körforgásban van minden. Az eddigi tapasztalásaim, megtanult leckéim, a belsõ ön-munkáim semmisnek tekinthetném, ha ilyen, hamis, illúzionista jövõképben hinnék, vagy ezen a szinten mozognék, egyáltalában léteznek. Folyamatosan tanulunk az életbõl, emberektõl, egymástól, a más emberek sorsából, a saját sorsunkból, útjaink állomásaiból. Túl vagyok már pár tiszavirág életũ kapcsolódáson. Egy, elsõ, gyermekbõl felnõtté vált, mély blokkokat okozott, mély tanításokat hozott, bizalomra, hũségre, megbecsülésre és õszinteségre tanított, vízválasztó hosszúságú kapcsolaton. Majd egy mindent égetõ, megégetett, vágyakkal telt, tüzes szerelmen. Túlvagyok már egy szexuális vágyakra épült, függõséget okozott, szerelmi háromszöggé cseperedett viszonyon, mely végül szeretetté alakult át, és megfejlõdött, egészséges kapcsolódásként ért véget. Majd egy harmóniát, nyugalmat, biztonságot, erõs kötõdést hozó, bizalommal, tisztelettel, õszinteséggel és szintén mély, karmikus tanítsokkal teli, szeretetkapcsolódáson. Ės még mindig hiszek benned. Hiszek bennünk. A hitem határtalan, a lelkem mindennél jobban érez téged, és a szívem mindennél jobban vár reád. Nem, nem a hercegre, nem a tökéletes férfire, hanem Rád! Az én lelkitársamra, soulmatemre. Arra, aki te vagy! Arra a lélekre, aki benned lakik. Aki beszél hozzám, aki érez felém, és akit én megérzek, bárhol legyünk is a világban. Téged. Azt, aki Te vagy, testestül-lelkestül.
A kapuk újra megnyíltak, a júniussal beköszöntõ, erõs szeretet- szerelem energiák is tombolnak. Továbbra is hiszek benned, és várlak. A Titok azt mondja, hogy teremts a képzeleteddel. Vizualizálj mindent, aztán engedd el. Hogyan is engedhetnélek MOST el, amikor még rád sem találtam! Ez pedig nem az elmémbõl, elmém vizualizálásából vagy annak képzelgésébõl ered. Ez a lelkek kapcsolódásából ered, amelyek megszámlálhatatlan idõk óta arra várnak, hogy újra eggyé váljanak. A lélek pedig nem felejt, különösen azt nem, akit magába fogadott, akit a társává, a lelkitársává, utazásának, életének társává fogadott.
A kapuk újra megnyíltak, és én továbbra is várlak. Hiszek benne, hogy egyszer, amikor eljön az ideje, amikor eljön mindekettõnk ideje, az az idõ, ami nekünk van megírva, aminek be kell következnie, amikor végre térben is egymásra találunk. Hiszek benne, hogy ezen a napon megérkezel hozzám, és én megérkezem hozzád. Hiszek benne, hogy te érezni és tudni fogod, és hiszek benne, hogy én érezni és tudni fogom. Hiszek benne, hogy elsõre felismerjük egymást. Hiszek benne, hogy tudni fogod azokat a mondatokat. Hiszek benne, hogy valamikor, majd, egyszer, újra öleljük egymást!
Kedves olvasó, ott, a vonal másik oldalán, te, kedves hím- vagy nõnemũ olvasó! Ėn továbbra is csak hittel tudok megnyilvánulni, közvetíteni és ezt erõsíteni. Figyelmen kivül hagyva azt, hogy mit gondolnak, vagy hisznek mások, mert ez Rólad, a Te hitedrõl, a Te szívedrõl, a Te lelki-világodról, a Te lélektásadnak megtalálásáról szól. Higgy abban, hogy létezik egy olyan együtt, amely egy irányba néz, amelyben közös az út, a tervek a cél, és a megvalósuló cél. Higgy, légy bátor, és merj igent mondani magadra, a saját boldogságodra. Merj igent mondani arra az útra, ami lehet, hogy nem lesz egyszerũ, nem lesz fájdalommentes, de amikor majd küzdelmeid elég erõssé, bölccsé és tapasztalttá tesznek, és amikor majd tudatosan, nyitott szívvel és saját magad elfodásával, szeretetével, a belõled kisugárzó életszeretettel telve készen állsz, akkor magdhoz fogod vonzani, és õ magához fog vonzani téged. A lélektársad, a te lelkednek társa.
Egyik, kedves, angyali, bolgár baránõm gondolatait idézve: “Minden az idõzítésrõl szól.” Minden akkor történik, amikor, ahol és akivel annak történnie kell. Addig pedig ITT, a jelenben vagyunk, a szánkba repülõ sültgalamb-várakozást kiiktatva (a paleo étkezésrõl se feledkezzünk meg :-), és a karba tett kézzel való várakozást mellõzve (hosszútávon fárasztó testtartás lehet, kell az aktív mozgás a vérkeringésnek is :-) Az Ėlet nem áll meg (sõt, nagyon is pereg az idõ kereke, gyorsabban, mint valaha), MI pedig továbbra is tesszük a dolgunk. Kitárt karokkal, meglovagolva az Ėlet hullamait, szárnyalunk tovább kitũzött céljainkat megvalósítva, küldetésünket teljesítve.
By: Ivi, 05.07.2020, Budapest
Fotó: Nyíri Ivett, Orlando
Sok szeretettel ajánlom Nektek Schindler listáját, klasszikus, élõ koncert, hegedũ és angolkürt elõadásban, majd egy csodálatos zongoraelõadás verzióban; ezt a filmzeneszámot, amely megérintett, emlékeztetett, mely mély érzés hatására ez a történet megszületett.
