Mennyire egyszerű, kiszámítható, sematikus módon működik az emberi agy. Mennyire ragaszkodik a megszokott, bevett dolgokhoz: tárgyakhoz, utakhoz, helyekhez, szokásokhoz, és még sorolhatnám.

 Amikor peregnek az események, és változnak a helyszínek, akkor sem képes elhinni a valóságot. Ragaszkodik a múlthoz, a megszokotthoz. Ragaszkodik a ragaszkodáshoz. Mikor már az orrom előtt van a jelen, és erőszakosan kopogtat az ajtón, s közben kiabálja: - itt vagyok, vegyél észre, s engedj be! -, akkor sem képes felfogni. Mikor már belecsöppentem, benne csücsülök nyakig a sűrűjében, még akkor is fáziskésésben van a maga, kis beszűkült tudatvilágában. Próbálom tágítani, próbálom felismertetni vele, és próbálom szoktatni, de ő makacs módon ragaszkodik. Nehezen mozdul, és nehezen reagál. Lassan fogja fel, hogy mi történik körülötte. Talán, mert nem is akarja. Mert fél. Mert jobb neki a megszokott, az egyszerű, a kiszámítható. Nem akar mozdulni, és nem akar kimozdulni az állandóból. Ő nem.    

 Pedig a lélek már régen megtette. A lélek már választott, és döntött. A lélek már megérkezett, és érzi, hogy jó helyen van. Otthon érzi magát. Mintha mindig is itt járt, s kelt volna. Ismerős számára, míg az agy idegenkedve kérdezi: Hol vagyok? Mit keresek itt? Ez én vagyok? Ez velem történik? Az agy eleinte nem tudja elhinni, és befogadni a változást. Azt a változást, melyet a lélek már régen megtapasztalt. A lélek már megállapodott, letelepedett, hosszú időre érkezett. Miközben az agy még nem tud megállapodni, kutakodik, és rövid kiruccanás tudatában létezik tovább addig, amíg nem tudatosodik benne, a lelket követve, hogy az ő helye is itt van. Hiszen megérkezett. 

2015.12.03. By: Ivi