Nézlek Téged! Egy hatalmas hegyet látok. Hatalmassága büszkén emelkedik az egek felé.  Masszív, megmászhatatlan, és ijesztő. Érzem, ha elindulok rajta, akkor megérzem puhaságát. Érzem, mert szemén keresztül látom, hogy belül melegség és szenvedély lakozik. Érzem, mert olykor megmutatja magát, de nem teljességében. Megszemlélem, csodálom, szeretem Őt. Nehézségét fel akarom oldani, elindulok rajta, hogy megtaláljam azt, ami hiányzik, ami lehet, hogy fent van a hegy tetején. Nem tudom mi az, hiszen minden kerek és egész.  Vajon mi az, ami hiányzik? Mitől ilyen nehéz?

 Szép az út felfelé, összhangban, őszinteségben vagyunk egymásra hangolódva. Szereteteddel, szerelmeddel, figyelmességeddel segíted utamat. Érzem magam, érezzük egymást. Egyek, teljesek vagyunk. De hideg van. Fázom. Érzem szíved melegséget adó pokrócát, de mégis hideg van. Kérdezlek értelmetlenül: - Miért vagy ilyen hideg és nehéz? Lehet, hogy nem bírom el! Lehet, hogy feladom, mert nem értem? Meg akarom fejteni, és meg akarom érteni! Téged! Mi az oka? Miért nem férek hozzá, hozzád? Hol és mit keressek? Hogyan érezzelek? Szemem medréből kispatakod folyik rajtam keresztül. Megtörsz. Mindeneden áthatol. Áztatom, és áztatod a hegyedet. Keménységed részben felereszt. Kispatak sodrásának finomsága kimossa, megpuhítja görcsös domborulataidat.

 Nézlek Téged. Szemedben látom saját magam, saját hegyemet. Hegyeddel tükröt mutattál nekem. Benned kerestem, s kutattam, mi bennem rejlett.

 Felértem a hegytetőre. Megnyitottam fájdalomba bezárt, megkeményedett szívemet. Hálás vagyok, hogy Te vagy, és Én vagyok Neked!

2015.10.22. By: Ivi