Az utolsó, megosztásra került történetem óta bizony sok idő telt el. Erre felénk, a mi Világunkban, abban a másfajta Világban, ahová én is tartozom, ott az időnek más szerepe van. Igazából nincs is, csak a múlását, és a pergését érzékeljük, de azt nagyon. Itt, egy másik időzónában én úgy érzékelem, mintha megállt volna az idő. Mintha csak tegnap történt volna meg az utolsó írásom megosztása. Mintha egy burokban csücsülnék, és onnan, belülről figyelném külső önmagam, és vele együtt a környezet, a környezetem alakulását. A napokból, hetekből, a noteszemben megszaporodott írásokból, a benne lévő dátumokból, és az események egymásutániságából látom, és érzékelem, hogy múlik az idő, hogy változik vele minden más, és mindenki más is. Érdekes megtapasztalás ez a burok, akár az anyaméh csendes, biztonságos, védelmező burka. Én is változom benne, és kívül is változik benne minden, míg meg nem „születek”, meg nem érkezem hozzá, kintre. A teljes megérkezés pillanata most következik be, ugyanis a cikket már a májusi hónapban megírtam, a júniusi hónapban sikerült begépelnem, és most, a beköszöntött novemberben megjelenítenem. Gondolhatom, hogy hosszú idő, hiszen több mint fél évről beszélünk, de itt, valahogy mégis csak pár hétnek tűnt. Mintha egy hónap, csak egy nap lett volna csupán. Az idő témája mindig is foglalkoztatott, és valahogy sosem voltam vele kibékülve, sosem voltunk igazi kebelbarátok. Már gyermekkoromban is eltolódott az idősík, amikor is éjszakai bagollyá változtam, aminek következtében megrövidültek a nappalok, és megnyúltak az éjszakák. Szerettem az éjszakában „élni”, és főként azért, mert akkor nyíltak meg számomra a kreativitás kapui.  Amikor a nap lefekvéshez készülődött, azzal egyetemben áradt meg nekem az ihlet tengere. Ihlet a kreativitáshoz, alkotáshoz, íráshoz. Még most is szeretem, ahogyan az ihlettenger megáradása rám tör a semmiből, az éjszaka, vagy hajnal közepén, bár ezt a fajta „luxust”, ezt a fajta csábítást, már nem engedhetem meg magamnak. A testem (és nem a lelkem) mellett elszaladó éveim miatt ügyelnem kell a bioritmuson, az egészségemre, a megfelelő alvásmennyiségre, a megfelelő időben történő alvás mennyiségére. Akárhogy is nézem, de az idő most mindenütt, minden mondatban, és szinonima ruhában helyet, és teret lop magának! Olyannyira, hogy amikor megnyitottam ezt a történetet, akkor átolvastam újra, hogy milyen üzenetet vetettem papírra, mit gépeltem be, majd elkezdtem írni hozzá a hiányzó bevezetőt, és ez kerekedett ki belőle. Az idő, az idő szereplési vágya, és az én kapcsolatom az idővel. Megosztom ezt is, mert ez is meg szerette volna magát mutatni. Valakit majd ez mozgat meg, és valakinek majd ez is üzenetet fog közvetíteni.

 S visszatérve az eredeti mondanivaló elővezetéséhez megemlítve, hogy a történet ugyan nem most íródott, de úgy hiszem, hogy ez minden-kor megállja a helyét, és nagyon is valódi, és személyes. Személyes és valódi annak, aki olvassa, aki már járt hasonló cipőben, vagy evezett hasonló csónakban, hasonló vizeken. Személyes és valódi minden-kor, minden nőnek, minden érző léleknek. Személyes és valódi annak a barátomnak, akinek az esete adott ihletet arra, hogy ez megíródjon. Valamint személyes és valódi nekem, az író-nőnek, akinek szintén hasonló megtapasztalásban volt része, így van miből merítkeznem a meséhez. A saját élettörténetem részének lapjai a következő megélések is, és azt hiszem, hogy cseppet sem állítok nagyot azzal, ha azt mondom, hogy Mindnyájunké, hiszen a sors utak nagyon is hasonlóak!

 Utjaink során különböző szituációkban különböző szerepeket veszünk fel, különböző szerepekkel élünk. A szerepeket ne úgy értsétek, hogy megjátszott alakításokról van szó, pusztán életünk más-más területeit, más-más szerepekben töltjük be. Más szerepet töltünk be a munkahelyen, mást a párkapcsolatban, a baráti kapcsolatban, mást háziasszonyként, mást anyaként, és mást egyéb közösségek szereplőiként. Sok esetben, meghazudtolva önmagunkat vállaljuk szerepeinket, még olyan élethelyzetekben is, amelyeket nem is kívánunk eljátszani. Nem akarattal tesszük, hanem egy rajtunk kívül eső, felettünk álló dolog miatt.

Először csak ízlelgetjük, majd belekeveredünk, aztán benne vagyunk nyakig, végül csak sodródunk az események forgatagában, és mazochista módon még tovább is kínozzuk magunkat.

 Sok esetben belementünk egy olyan játékba, amiben nem is vagyunk önmagunk. Nem mi voltunk, hanem egy másvalaki. Egy szerep, annak a férfinak a kivetített színésznője, akit ő látni akar maga előtt. Belementünk. Nem egyszer, sokszor. Mi magunk sem értettük, hogy miért tesszük. Értetlenül, zavarodva tettük fel magunknak a kérdéseket: - Mi történik itt? Mit csinálok? Miért csinálom ezt? Mit keresek itt, ebben a szituációban? Majd a kérdéseket dühös felkiáltások követték: - Ez nem is én vagyok! Ezt nem is én akarom! Aztán mégis kompromisszumot kötöttünk önmagunkkal, hogy eljátsszuk a játékot. Kompromisszumot kötöttünk önmagunkkal azért, mert nem mertünk lépni, és kiszállni a játékból. Sőt, egyre mélyebbre kerültünk benne. Vágyból, abból a vágyból, ami vezérelt minket, hogy el ne veszítsük őt. A vágy hajtott és vezérelt az újabb és újabb találkozások, játékok felé.  Vágyból, amiben oly sokszor, oly hosszú időn át vágytunk az újabb találkozások után, és vágyódtunk az egyén felé. S nem csak vágyból, hanem erőteljes félelemből is. Félelemből, hogy többé nem érint, és nem ölel, s mi nem érinthetjük, nem ölelhetjük, mert nem jön el, nem jön többé, és mi nem láthatjuk viszont, soha.  S a szerepünk, a megfelelési álarcunk, az önmagunkról való lemondás következményeként elfelejtettük, hogy kik is vagyunk mi valójában. Hiszen hányszor kérdeztük meg önmagunktól, hogy mit keresek itt, ebben a helyzetben, és miért csinálom ezt? Hányszor mondogattuk magunknak, hogy ez nem én vagyok? Szólt a lelkünk, de mi nem hallottuk meg a belső hangot. Ő figyelmeztetett minket, de mi nem hallgattunk rá. Minden egyes ilyen alkalommal hozzásegítettük magunkat ahhoz, hogy ne érezzük magunkat nőként. Ugyanis a nőiség az nem ilyen úton és módon fejeződik ki, ezt Mindnyájan tudjuk. Igen, talán közben, a vágy elragadott tengerében úgy érezhettük, hogy valódi nők vagyunk, mert jólesett benne úszni, és lebegni.  De, mi maradt ezután? Amikor felébredtünk a vágyaktól ittas delíriumból? Az ürességtől és az egyedül-léttől való fájdalom. Az a fájdalom, amelyben egymagunk-maradtunk. Hiszen ott, legbelül, mélyen, ahonnan szólt a lélek, tudtuk, hogy ezzel a vággyal fűszerezett együtt-lét, nem a valódi társkapcsolatról szólt. Ezzel a vággyal fűszerezett együtt-lét, pusztán csak a légyottról szólt. Szépen, lassan, halkan, álruhában lopódzott be a téves, önámító érzés a szívünkbe, ami aztán álruháját ledobva keservesen elkezdett fájni. Mardosott és kínzott. Mardosott a fájdalom, amiért nem voltunk elismerve, megtisztelve, megbecsülve, felvállalva, valódi nőként kezelve. Kínzott, mert még kellett, mert azt hittük, és éreztük, hogy ad nekünk valamit, vagy nekünk adja a mindent, s közben az vett el, és vitt el észrevétlenül az összes érzést. Függőségi szinten kínzott, és kellett, s közben még sem erre volt igazán szükségünk. Igen, ez a jó szó, ez csak a szükségről szólt, bármilyen kemény is ez a szó, de ez fedte a valóságot.

Felismertük, és átláttuk a helyzetet, a helyzetünket. Éreztük, hogy ez nem működőképes, nem helyénvaló. Éreztük, hogy ez már nem elég, sőt, nagyon is kevés. Szegényes, és üres, mert nincs benne tartalom. A többre, a jóra, egy másra vágytunk. Arra a jóra, ahol elismernek, tisztelnek, szeretnek minket. Arra a jóra, amelyben egy kapcsolat alappillérét a kölcsönös bizalom, az őszinteség, a szeretet képezi. Arra a jóra, amelyben egyaránt lehetünk jelen nőként, partnerként, társként, barátként. Arra a jóra, amelyben nincsenek kérdések, mert minden magától értetődően egyszerű, gördülékeny, természetes, és helyénvaló. Nincs meg-és kierőszakolva belőle sem a saját, sem a másik bármilyen szintű szeretete. Szívből jön, és szívből adódik. Odafigyeléssel, törődéssel, és megbecsüléssel.

 S amikor megérkezik, akkor csak pislogunk, mert nem merjük elhinni, hogy van, hogy itt van, hogy beköszöntött az a valami, amit úgy hívnak, hogy harmonikus párkapcsolat. Furcsa benne minden. Furcsa a bizalom, az őszinteség, az odafigyelés, az őszinte érdeklődés, a segítőkészség, a törődés, az egészséges féltés. Biztonságban, és szeretetben vagyunk. Figyelnek ránk, kedvesek, megértőek, gondoskodóak velünk, és mi figyelmesek, kedvesek, megértőek, és gondoskodóak vagyunk.  A találkozásokat elsősorban a jóízű beszélgetések, egymás lelkének megismerése, a szívek összefonódása vezeti, s nem a sex utáni vágy. Az akkori ürességet és ridegséged gazdag tartalom, és folytonosan áradó melegség tölti meg. Csak nekünk furcsa, hogy nőként bánnak velünk, hogy mi vagyunk a középpontban, hogy figyelnek ránk, kérdeznek, és meghallgatnak minket. A kezdeti rácsodálkozásunk alábbhagy, és a helyébe természetesség, elfogadás áramlik. Elmúlnak a kételyek, a kérdések, a félelmek. Mára már csak mosolyogunk kívül, és ott magunkban, belül. Hitetlenkedtünk kissé, de már látjuk, - melyet mosolyunk is nyugtáz, - hogy ez ilyen is tud lenni! Szép, nyugodt, békés, boldog, egészséges, harmonikus, szeretettel teli. Minden a helyére került, s minden a helyére kerül.

2016.05.14. By: Ivi

Zeneajánló: https://www.youtube.com/watch?v=BiqlZZddZEo&t=1199s

Szeretettel ajánlom Mindenkinek a kelta muzsikát, melyben a zongora éles komolysága, a fuvola sejtelmessége, a hárfa lágyságának fény-játéka elvarázsol minket a belső, mély érzelmek birodalmába.