Volt idő, amikor a szégyenérzet karon ragadott, és mindennapi társamként együtt ballagtunk az ismeretlenben. Én próbáltam magam tartani, és ő próbált még mélyebbre rántani. Szinte hajbókoltam neki.

Volt idő, amikor kemény, bántó, trágár szavak záporoztak fejem felett, arcomat mardosva, élesben, akár a háborús szintéren. Egyetlen lövészárkomon volt belső csendem menedéke.

Volt idő, amikor a véget nem érő erőszak erőszakot követelt tőlem, s pusztán józan eszem választott el attól, hogy magam is bilincsbe verjem.

Volt idő, amikor felvettem érzelmi páncélmellényemet, mert keményen és rendíthetetlenül védelmeznem kellett.

Volt idő, amikor könnyeim belül patakokban zubogtak, de le kellett nyelnem. Volt idő, amikor én voltam a bástya, megkeményedtem.

Volt idő, hosszú évtizedeken, mikor minden áldott nap az éjbe belekönyörögtem: - Miért pont én? Adj egy új, és szebb életet Istenem!

Volt idő a bőségben, és volt, hogy ettünk, mit találtunk a szekrényben.

Volt idő mindig, hogy erőm, hitem, szeretetem átsegítsen mindenen.

Volt idő, de elvágták mindezt hirtelen! Bekövetkezett, s mára már megváltozott minden!

Vezetett a szeretetem, erőm, kitartásom, hitem, Istenem!

Elszenvedtem, mert el kellett szenvednem.

Akkor, ott, ez volt rendelve nekem.

Megtapasztaltam, mert át kellett élnem.

Igen, ez is én vagyok! A múlt is életem része, melynek köszönhetem, hogy ily módon alakított, változtatott engem.

Igen, ez is én vagyok! Magam mögött hagyott múltamra kissé még kissé fájóan, de főként boldogan pillantok! Képekben, s szívemben peregnek a szeretettel teli érzések, pozitív gondolatok.

 2015.02.19. By: Ivi