A hét ez a napja most sem különbözött a többitől abban, hogy háziasszonyi kötelezettségeimnek eleget téve kitaláljam, hogy milyen étellel kedveskedjek a páromnak, milyen vacsorával köszöntsem őt. Eddig még sosem kellett törnöm a fejem azon, hogy mi kerüljön az asztalra, mert a főzés területén is csak várom, hogy megérkezzen a súgás, egy étel nevének, vagy képének a formájában, és onnantól már nem kérdés, hogy milyen konyhaművészeti alkotás fog születni. Ez most sem volt másképp. Jött az ihlet, és nekiálltam töltött tojást alkotni. A nagyobb mennyiségű tojástömeg lepakolásához nem volt megfelelő méretű jénai tálam, amelyben a leginkább tud az étel szépen, mutatósan összesülni, így fogtam egy hasonló méretű, nyéllel rendelkező lábast, és abba pakoltam bele a sülnivaló falatokat. Ami azt illeti sosem érdekelt a főzés. Mikor kislány voltam, és éppen nem valami kézművészeti alkotáson ügyködtem, akkor a konyhában, édesanyámmal töltöttem a legtöbb időt. Nem azért, amiért a többi kislány, hogy megkérdezzem milyen ételt miért, és hogyan kell elkészíteni, pusztán csak az ő közelsége miatt, mert mindeközben mindig nagyon jókat beszélgettünk, nevetgéltünk. Néha persze kérdezgettem őt, hogy tudjam, mit miért csinál, miért történik, de ettől mélyebben sosem kötötte le az érdeklődésem. Ilyenkor mindig felcsillant a szeme, hogy hátha elmondhat egy-egy receptet, vagy be tud vezetni tüzetesebben a főzés rejtelmeibe, de aztán hamar belátta, hogy a figyelmem inkább másfele kalandozik, mint a receptek felé, így nem is erőltette ezt a témát. Amikor aztán felnőttem, és úgy hozta a sors, hogy háztartást kell vezetnem, akkor sokszor hívtam őt telefonon. Kértem a segítségét, hogy mit hogyan készítsek el, ő pedig boldogan, szeretettel, készségesen segített nekem. Ő mindig megkérdezte, hogy emlékszem-e hogy a folyamatban ezt és azt hogyan kell csinálnom, az én válaszom pedig általában nem volt. Mire ő megjegyezte, hogy ha akkor figyeltem volna, most tudnám, mit, hogyan kell elkészíteni. Végül mindig kifiguráztunk, és elbohóckodtunk az egészet.

 Idővel aztán ráéreztem, és hát mit lehet tenni, ha az ember nőnek születik, mint sem azt, hogy magához mérten gyakorolja a szerepének velejáróit. Ha pedig van a főzéshez számomra megfelelő tér, van hozzá érkezésem, és el tudok merülni ebben az alkotásban is, mert hiszen ezek is alkotások, akkor szép végeredmények születnek. Szívvel és lélekkel pedig minden életre kel. Visszakanyarodva a jelenhez, a sütőben töltött sülési időt letöltve, az étel késznek bizonyult. Kinyitottam a sütő ajtaját, rámarkoltam a konyharuhával a lábas nyelére, és kiemeltem a konyhapultra. Vártam pár percet, hogy meg tudjam tekinteni a készételt, és lemeózzam, hogy mit teszek az asztalra, majd újra rányúltam a forró lábas nyelére, csak ezúttal pőrén, konyharuha nélkül. Jól rámarkoltam, teli tenyérrel, az pedig jól leégette az ujjaimat. Azonnal nyúltam a csap után, és ömlesztettem ki belőle a jéghideg vizet, hogy enyhítsek a sérülésen, és a fájdalmon. A hosszú évek során sosem történt még velem konyhai, főzés előkészületében, vagy közben bekövetkezett sérülés.

 Megégettem magam. Hangzott el belülről szóló mondat, miközben csak bámultam tűnődve a jéghideg víz folyását. Megégettem magam. Hangzott el a mondat valaki más szájából. A szív és a lélek emlékezett ismét. Azokra a sebekre, melyeket okoztam, és azokra a sebekre melyeket elszenvedett miattam valaki. Emlékezett azokra a sebekre, melyek engem égettek meg, s melyeket mások égettek a szívembe. A megégetett ujjak meghozták az üzenetet a múltból a jelenbe.

 Az emberi találkozások során, a hétköznapok során vajon hányan figyelnek arra valójában, hogy miképpen bánnak embertársaikkal? Mit, hogyan, milyen hangnemben és hanglejtéssel mondanak a másiknak, egymásnak? Hányszor van olyan alkalom, amikor az ember fia, és lánya észre sem veszi, hogy sértő módon kommunikál, és szavaival, tetteivel bánt egy másik embert. Figyelmetlenül, és ez által tudattalanul. Tudattalanul, mert nincs tudatában annak amit, és ahogyan tesz. Nincs tudatában a cselekedeteinek, mert nem ismeri eléggé önmagát, mert nem ismeri eléggé a másikat, mert nem figyel kellőképpen önmagára, és nem figyel kellőképpen embertársaira. Nincs, vagy kevesebb az önismerete, és nincs, vagy kevesebb az emberismerete. Az emberi kapcsolatainkban, párkapcsolatainkban, még inkább könnyebb megbántani, megsérteni azt a személyt, aki a legközelebb áll hozzánk, akit magunkba, a benső világunkba fogadunk, akit szeretünk. A mély szeretet közelségének világában minden érzékenyebb, bántóbb, sértőbb, és fájdalmasabb. Legyen az egy szó, egy cselekedet, vagy egy cselekmény egész sorozata. Amikor nem egy szinten vagyunk, akkor nem akarjuk meglátni azt, amit a másik láttatni szeretne velünk. Amikor nem akarjuk meghallani azt, amit a másik hallattatni akar velünk. Amikor nem akarjuk érezni azt, amit a másik éreztetni akar velünk. Amikor nem akarjuk megérteni azt, amit szeretne megértetni velünk. Amikor nem egy szinten vagyunk, akkor nem egy nyelvet beszélünk. Elbeszélünk egymás mellett. Nem találunk közös nevezőre, közös érzésre, közös megértésre. Akkor úgy bántjuk a másikat, hogy nem vagyunk jelen, nem vagyunk tudatában annak, amit teszünk, illetve felelőtlenül, következetlenül bántunk, mellyel komoly sérüléseket tudunk okozni. Mélyet, égetőt, fájdalmasat. Olyat, ami nagyon nehezen múló, nehezen gyógyuló seb, s melynek helye mindig emlékeztet majd annak tanulságára. A tanulságra, melyet ketten szenvedtek el.

 Hányan bántották már a másikat úgy, hogy nem tudtak odaállni őszintén, és igazak, lenni? Hányan hazudtak valakinek a szemébe csak azért, mert az igazságot fájó lett volna közölni? Hányan sétáltak el csendben otthagyva a másikat kérdésekkel, és kételyek közt? Hányan nem mondtak, vagy közöltek semmit, gondolván, hogy a hallgatás az majd segít? Hányan gondolták azt, hogy a titkok azok hasznosabbak, kényelmesebbek, és megóvnak mindentől? Hányan gondolták azt, hogy amit tesznek a lehető legjobb módja a kapcsolat elrendezésének? Hányan gondoltak puszta önzésből csak magukra? Hány kimondatlan szó maradt ott a csendben, az ürességben, a fájdalomban? Hányan égettek meg másokat és hányan égették meg magukat? 

 Haladunk, próbálkozunk. Megnyitjuk belső világunk, majd megsebzünk, és fájunk. Akkor kicsit meghalunk, majd felkelünk, talpra állunk, és megyünk tovább. Majd ismét haladunk, ismét próbálkozunk. Megnyitjuk a belső világunk, majd újra megsebzünk, és újra fájunk. Akkor kicsit újra meghalunk, majd ismét felkelünk, ismét talpra állunk, és ismét megyünk tovább. Egészen addig, amíg nyitott világunk sebek nélküli boldogságra nem lel.

 Életünk során okkal találkozunk embertársainkkal, és okkal találkozunk partnereinkkel. Azzal az okkal, hogy tanuljunk egymástól, és tanítsunk egymásnak. Hogy mit, arra mindenkinek magának kell rájönnie. S ha nem menet közben jön rá, vagy mutatja meg magát egy adott történet, akkor utóbb, az idő múlásával. Újra és újra ismétlődni fog minden. Újra és újra eljönnek a hasonló karakterű emberek, partnerek, akik hasonló szituációkat hoznak magukkal egészen addig, amíg azt nem sikerül felismerni, és kijavítani. Azért jön, hogy tanítson, javítson, segítsen, és gyógyítson. Még ha olykor fáj is. Tanítani, hogy tanuljunk belőle, és egy következő, hasonló, adandó alkalom során, emlékezzünk a megtanított, megtanult leckére. Javítani, hogy kijavítva, többet ne kövessük el ugyanazt a hibát, hogy többet ne bántsunk, és ne legyünk bántva.  Segíteni, hogy újra könnyebb, és még könnyebb legyen, hogy ne érjen meglepetés, és ne legyenek megválaszolatlan kérdések. Gyógyítani, hogy egészségesen, tiszta szívvel tudjunk beleállni egy következő párkapcsolati történetbe. Gyógyítani, az állapotot, önmagunkon keresztül. Meggyógyítani azt, ami a probléma forrása lehet. Önmagunkban, és nem a másikban. Önmagunkban, mert belőlünk indul ki minden. Önmagunkhoz választunk párt, és a másik önmagához választ párt. Önmagunkban, az önmagunk felismerésével, az önmagunk megismerkedésével, és az önmagunk ismeretének fejlesztésével. Nincs más olyan személy, és nem is lesz más olyan személy, aki ezt képes lenne megtenni, megoldani helyettünk. Csak is mindenki maga tud változtatni rajta azzal, hogy befelé, önmagára figyel. Megpróbálja megkeresni a hibáit, sérüléseit, - melyhez a partnere elég éles tükröt tart elé, - és meggyógyítani önmagában azt, ami hibás, ami sérült, majd önmagához képest egy magasabb szintre lépni. Előre törekedve. S ha már megtanul befelé, önmagára figyelni, akkor egyúttal megtanul kifelé, embertársaira is figyelni. Önmagára, és másokra egyaránt. Az emberi kapcsolataink mindnyájunkat tanítanak. Tanítanak magasabb érzelmi színvonalon, magasabb érzelmi intelligenciával élni az életünket, hogy jobb emberré váljunk. Magasabb minőségű kapcsolatokat tudjunk kialakítani, hogy emberibben, élhetőbben, még nagyobb szeretettel telve éljük az életünket. Tanítanak magasabb szintre emelkedni, melyben tiszteljük, megbecsüljük, és vigyázunk embertársaink benső, érzelmi világának értékeire. Arra a szintre, ahol vigyázva a szívekre, és vigyázva a szeretetre, elkerüljük a szívek csatáját.

 A szív szeretettel telve, szeretetért élve, szeretve képes dobbanni. A szívet, csakis a szeretet képes éltetni, és életben tartani.

2016.02.22. By: Ivi, London

Zeneajánló: https://www.youtube.com/watch?v=GJpfaDVXXTg

Szeretettel ajánlom a hétórányi, relaxációs, indián fuvolamuzsikát, mely hallgatóját elrepíti egy más világba, a nyugalom, harmónia, és a béke szigetére.