A bizalom rózsája
2016. március 08. írta: NyIvett

A bizalom rózsája

  A bizalom téma már két héttel ezelőtt ismételten megmutatta magát az életemben, és írás formájában még inkább szeretett volna utat törni magának, és még inkább szeretett volna kifejeződni, de valahogy mégis mindig megelőzte azt egy más, egy újabb téma. Talán azért is nem írtam le egyből, mert túlságosan is megmutatta magát az utóbbi időszakban, felhívva magára, és a kezelendő, megoldandó problémára a figyelmet. A probléma szó hallatán, vagy láttán többnyire negatívan reagálunk, és többnyire a probléma olyan szinonim baráti társaságára asszociálunk, mint a baj, nehézség, bonyodalom, komplikáció, stb., vagyis negatív képzet-érzettársítást végzünk. Persze nem hallottunk még olyat, hogy pozitív probléma, pozitív baj, vagy jó nehézség. Illetve nem is kommunikáltunk még olyan formában, hogy: - Szervusz, hogy érzed magad? Képzeld, adódott egy pozitív komplikációm! Vagy egy hasonló verzióban: - Köszöntelek, hogy vagy? Képzeld, pozitív bonyodalmak alakultak ki körülöttem! Azt hiszem, hogy többünknek kikerekedne a szeme, és hirtelenjében nem tudna hogyan reagálni az effajta kommunikációra. Én inkább egy jelenleg fennálló helyzet-állapotnak nevezném, mint problémának. Helyzet-állapotnak, amely figyelemfelkeltő, és mely figyelemfelkeltés célja a fennálló helyzet-állapot kijavítása, megjavítása, meggyógyítása. Önmagában a probléma, azaz helyzet-állapot minden szinonim társával, és az ahhoz köthető érzelmekkel egyetemben, egy negatív töltetű dolog, viszont elfogadhatjuk, kezelhetjük, és gondolhatunk rá pozitívan. Pozitívan, mert rávilágít arra helyzet-állapotra, amiben a hiba van. Utat mutat, és segítségünkre van abban, hogy változtatás, változás jöjjön létre, egy más helyzet-állapotra, egy pozitív végkifejletre. A fennálló helyzet-állapot mögött egy újabb próba, egy újabb megoldandó feladat, egy újabb legyőzni való akadály húzódik meg, melyben ugyancsak tanítás leledzik. Kifejezetten nekünk címzett tanítás, melyen a mi nevünk szerepel, melynek alakulása minket szólít fel annak megdolgozására, feldolgozására. A helyzet-állapotjavító tanítás is, minden újabb, vagy visszatérő alkalommal, azzal a célzattal jön létre, hogy közelebb vigyen minket az önmegfejlődéshez. Fejlődjünk önmagunkhoz képest, és fejlődjünk a szituációhoz képest. Fejlődjünk azért, hogy egy magasabb szintű, pozitív állapotból tekinthessünk rá vissza.

 Visszakanyarodva a történet elejére, életem jelenlegi időszakában olyan helyzet-állapotok következtek be, melynek masszív alappillérét képezte a bizalom. Mint említettem, folyamatosan visszaköszönt, egyre agresszívebben, egyre figyelemfelkeltőbben. Érzéseiben is egyre vaskosabb, masszívabb, nehezebb lett ez a pillér. Ahogy nőtt, és tornyosult, úgy kiabált egyre hangosabban: Vegyél már észre! Szerinted, miért szólítalak megint, és megint? Nem érzed úgy, hogy valahol megrekedtem, elvesztem, és komolyabban foglalkoznod kellene velem? Még mindig nem akartam meghallani, megérteni őt. Annyit engedtem érezni belőle, hogy életem működésében keletkezett egy hiányos tér, mely a lelkemben, szívemben, és annak szeretetében tükröződött vissza. Éreztem, hogy valami nincs rendben, velem nincs rendben, és ez a valami belőlem indul ki, miattam, és értem történik. Nekem kiáltott, és értem kiáltott. Lépésről lépésre követett. Először az elmém szólított a bizalomhoz köthető megörökített emlékképek tárházából, melyhez a szívem érzetet társított. Kétkedőt, tartózkodót, fájdalmasat, megtörtet. Ott volt ez is benne, eltemetve. Tudtam, hogy mitől, és hogyan, de még nem akartam látni. Aztán a társam folytatta. Ő emlékeztetett. Felhozta a mélyről azt, ami egykoron eltört, meggyengült, elhervadt. A bizalom rózsáját. Azt a rózsát, amit bármennyire is fáj leírnom, de magam ültettem ki, magam szolgáltattam ki a viharos vonulásoknak. Ám ha nem ültettem volna ki, akkor nem tapasztalhattam volna meg, és most nem itt lennék, és nem gépelném ezt a történetet, hogy másokkal is megoszthassam.

 Bizalommal ültettem ki gyermekkorom ágyába, hol bizalommal növesztett terjedelmes, masszív gyökereket, hol bizalommal nyílt, és bizalommal virágozta át az évtizedeket, egészen napjainkig. Bizalommal ültettem ki a családnak ágyába, melyben mély, összetett szerkezetű gyökereket eresztett, bizalommal virágzott hosszú időn át virága, melyet édesapám vihara időről-időre mindig megtépázott, leszaggatott, elhervasztott. Egy életszakaszban meghalt, s csak a föld volt, ami látszódott. Majd megértettem, átültettem egy új, szeretettel, megbocsájtással teli ágyásba, ahol egy új, más formában újra nyílhatott. Az apaminta bizalomrózsája közel nem nevelkedett megfelelő viszonyok, megfelelő minták között, de mivel ebben a földben nevelkedett, így ebből az apaminta bizalomvirágból tudtam bokrétát fonni a párkapcsolat világába. Ebből adódóan a párkapcsolat bizalomrózsái már egy gyengébb, lazább, instabilabb gyökeret eresztettek, hol nem tudtak teljességében megnyílni. Hol csak bimbóztak, és hol sikeresen, de nem egészében kivirágoztak. Amikor nagy nehezen kibontakoztak, előbújtak a bimbóból a virágszirmok, és a rózsa megragyogtatta magát a szerelemben, akkor a szerelem eltiporta, megsemmisítette őt. Elvette tőle azt a kevés bizalmat is, ami volt. A bizalomnak rózsájából csak romok maradtak. Egy kis időre teljesen kiszáradt, szinte meghalt, és visszahúzódott gyászolni. Gyászolta önmagát, életét, és szerelmeit. Gyászolta elvesztett, megannyiszor oda adott bizalmait. Hosszú idő telt el, de egy napon a rózsa újraélesztette, újranövesztette önmagát. Megerősödött, jobban, mint valaha, és újra bátor volt ahhoz, hogy megnyíljon, megmutassa magát, és oda ajándékozza a bizalmát a szerelemnek. A szerelem megtalálta, megcsodálta, és megszerette őt, de a rózsa még mindig nem tudta oda adni neki az összes bizalmat. Hiányzott hozzá a saját, önmagába vetett bizalma, melyet szerteszét hagyott a megtépázott múltjában.

 Miután a rózsa halmozottan sérült, már nehezebben nyílt meg bármilyen nemű embernek, volt az férfi vagy nő. Nehezebben szavazott nekik bizalmat, nehezebben engedte be őket a világába.  Távolságtartóbb lett. Elégedett volt gyermekkorának ágyásából kinövekedett, stabilkötésű barátság-bizalomrózsáival, így a felnőtté érés szakaszában különösebben nem kereste az újabb barátságokat. Nem úgy, mint azok őt. A rózsát megtalálták az új barátok, kiknek személyében újra tudott bízni. Vidáman virágzott át újra, sok-sok megszámlált évet a barátság kertjében, s bár apró sziromhullások történtek közben, itt mégis szilárd alapokban hajtott terjeszkedő gyökereket. A rózsa volt olyan erős, hogy többé már nem félt attól, hogy sérülhet a bizalma. Nem félt megnyitni magát, nem félt virágozni, tündökölni. Így hitte, így hittem. Hogy teljesen megnyílt, hogy teljesen megnyíltam. De a bizalom rózsája sosem tudott igazán kivirágozni. S többé már nem másban, hanem önmagában.  

 A bizalom házában keletkezett egy űr, melynek betöltésre váró darabkáját ott hagytam a fájdalmak világában. Az én, saját magam bizalmát. Azt, ami, akkor, ott, elveszett. Azt, ami, itt, most, hiányzott ahhoz, hogy újra teljes legyek, és általa teljes legyen a bizalom rózsája is. Ez az űr ott tátongott bennem hosszú időn át. A betöltésére csak én voltam képes, a magamba vetett hitemmel, az ön-bizalmammal. A bizalom tovább kiabált, és ezúttal meghallottam. Tudomást vettem figyelemfelkeltő kiáltásáról, ezzel beismerve azt, hogy helyzetállapot változásra, változtatásra van szükségem. Változásra, hogy meggyógyuljon bennem az űr. A felismerés még nem volt elegendő ahhoz, hogy elinduljon a változás.

 Újszerű, újonnan érkező visszacsatolás kaptam a bizalom hiányosságát illetően. Egy volt munkatársammal beszélgettem ilyen-olyan témában, mikor is egy olyan kijelentést tett, hogy „bár sosem voltunk barátnők, de mindig is bíztam benned”. Ez így volt, tudtuk. Szíven ütött, miközben melengette a lelkem.  Szíven ütött azért, hogy ismét a bizalomba kellett botlanom, és szíven ütött azért, hogy a környezetemben élő emberek túlnyomó többsége képes teljes bizalommal fordulni felém, én mégis nehezebben fordulok bizalommal feléjük, és magam felé. A hab a tortára pedig akkor került fel, amikor egy segítségkérő beszélgetés alkalmával Életgyógyász mestereim egyike megkérdezte tőlem, hogy van-e olyan személy a felnőttkori életemben, akiben tudok bízni. Hallgattam, majd csak kis idő után válaszoltam. Amikor elkezdtem volna sorolni, hogy kik azok a személyek, akkor ért a döbbenet, hogy milyen kevesen is vannak ők. Milyen sokan vannak azok, akik megtisztelnek engem, és oda adják nekem bizalmuk rózsáját, akár rövidebb időn belül, akár hosszabb időn belül. S milyen kevesen vannak azok, akiknek én oda merem adni, oda akarom adni, és oda tudom adni a bizalmam rózsáját. Ahogyan a belülről érkező érzések szavak formájában kimondásra kerültek, úgy tudatosult bennem, hogy ezzel a témával hadilábon állok. Még mindig. Elbizonytalanodtam. Bántott. Elgondolkodtam, majd magamba néztem.

 A trauma után a bizalom rámarkolt a vállamra, és mély elbeszélgetésre invitált. Egy belső szembenézésre. Egy mélyebb betekintésre kényszerített, önmagával, önmagammal. Fájdalmas volt végigzongorázni magamban. Újra visszamenni a múltba, és megkeresni az akkori helyzetállapotokat, ahol a bizalom rózsájának törései keletkeztek, összeszedni azok apró darabjait, elhozni ide, és betölteni abba az űrbe, ami kiabált belőlem a gyógyulásért, a teljességért. Fájdalmas volt, de szembenéztem a töréseimmel, a tiprásaimmal, mert szembe kellett néznem vele. A magam rózsája, és mások rózsája végett. Azért, hogy a bizalom rózsája már könnyebben, tisztábban, bátorsággal, biztonságot érezve nyílhasson ki azok felé, akik tiszta szándékkal, tiszta szeretettel valóban szeretnék megillatozni azt.

 Rengetegen vagyunk, kiknek bizalmi rózsája sok megrázkódtatáson ment már keresztül. Sokan, kiknek bizalmi rózsáját sérelem, s bántás tépázta, szirmait jeges szellő szaggatta, és vihar forgatta ki gyökerestül földjéből. A sok bántásban, és sérelemben sok bizalmi rózsa keseredett meg, és hervadt el.  Sok bizalmi rózsa elszáradt, kiszáradt, elkorhadt, megfáradt. Ám a bizalomnak rózsája képessé vált arra, hogy túléljen. Túléljen minden bántást, sértést, törést, elvesztést, és a semmiből újra életre keljen. Mint minden, belőlünk eredő érzést, legyen az pozitív, vagy negatív, úgy a bizalmat is a szív irányítja. A szív az, aki megérzi, hogyan közelednek felé, s ha szeretete érez, akkor kinyílik a befogadásra és viszonoz, vagy próbálkozik kinyílni, és próbálkozik viszonozni. Ha kinyílik a szív, kinyílik a bizalom rózsája is, mert amikor bízunk, és újra bízunk, akkor hiszünk, és újra hiszünk benne. Mindegy, hogy kiben, és miben. Bízunk, és hiszünk, mert szeretünk.

 Johann Wolfgang Goethe gyönyörű idézetével zárom történetem, mely szerint: „Hol a bizalom hiányzik, ott a szerelem koszorújának hiányzik a legszebb virága.”

 És ez nem csak a szerelemhez, hanem a szeretethez, azaz mindennemű tiszta emberi kapcsolódáshoz szükséges, hiszen ez képezi az alapját, ebből tud táplálkozni, ebből tud elmélyülni.

2016.03.08. By: Ivi (Érdekes módon pont nőnapra sikerült befejeznem)

Zeneajánló:  https://www.youtube.com/watch?v=8GnWTQp6eWg

Szeretettel ajánlom a bizalom zenéjének, a delfinek kommunikációja, relaxációs zenét, mely egy víz alatti, misztikus, és varázslatos helyre úsztatja el a hallgatóját. Ők közelednek. Mernek közeledni, barátkozni, és bizalmat szavazni egy számukra ismeretlen, vagy kevésbé ismert, szokatlan fajhoz, az emberhez. Nem ismernek minket, mégis lépéseket tesznek felénk újra, és újra. Bátorsággal, szeretettel, bizalommal közelednek, s mindeközben még barátságosak, vidámak, és játékosak is. Akár egy ártatlan, tisztalelkű, szűzies gyermek.

A bejegyzés trackback címe:

https://tortenetterapia.blog.hu/api/trackback/id/tr368454346

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.