Ártatlan gyermek
2016. november 18. írta: NyIvett

Ártatlan gyermek

  Ahhoz, hogy az ember eljusson, A-ból B-be, ahhoz bizony utaznia kell, s hogy ki milyen módon teszi azt, az mindenkinek a saját lehetőségeire van bízva. Én a hajdani munkahelyemre való eljutáshoz kénytelen voltam igénybe venni a tömegközlekedést. Valljuk be, hogy a tömegközlekedés az nem egy boldogsággal járó dolog, hiszen az ember kénytelen egy légtérben utazni, és alkalmazkodni más, idegen emberekhez, azok reakcióihoz, és viselkedéséhez. Az utazás hangulatára pedig még rányomhatja a bélyegét a csúcsidőben, egy helyre bezsúfolódó, és bepréselődő embertömeggel való érintkezés, ami inkább levegővételnek ad teret, mint mozgásnak. Továbbá tolerálni kell azt is, hogy egymás intimszféráját a kényszerűségből való behatolással megtörjük. Nem tudom, hogy ki hogyan áll ezzel a megtapasztalással, de számomra ez a legutóbbi dolog a legkellemetlenebb. Különbözőek vagyunk, és különbözőképpen reagálunk szituációkra; személyiségünkből, neveltetésünkből, kulturális értékeinkből, nemzeti hovatartozásunkból, satöbbiből adódóan. Ahogy írtam, én nem rajongok ezekért a pillanatokért, érintkezésekért, energiákért, de ebben is meg lehet látni a pozitívumot, és arra koncentrálni. Van rá mód, hogy megváltoztassuk az eseményekhez kapcsolódó hozzáállásunkat, hangulatunkat, érzéseinket. Hogy mi módon lehet ezt alakítani? A gondolatok elterelésével, melyek által megváltoznak az érzéseink, a kivetített érzéseink által pedig megváltoznak a körülmények is. A lényeg abban rejlik, hogy ne tapadjunk bele, és ne szippantson minket magával ez az energia. Ki kell belőle vonódni, s bár fizikálisan ezt nem tudjuk megtenni, viszont szellemileg annál inkább.

 Az esetek többségében én hálaadással kezdem meg az utazásom. Lehunyom a szemem, csak a légzésemre koncentrálok, és boldogsággal elkezdem felsorolni azokat az Életemben, Természetben, Bolygón, Földön lévő létezőket, amelyek nekem értéket jelentenek, amelyekért hálás lehetek. (Apajába véve mindenért.) Ez kiragad bármilyen állapotból, és elvisz magával egy harmonikus, békés, nyugodt Világba. Ez nem egy kötelező dolog, hanem belülről fakadó, magától áramló érzés, ami pozitív energiával, és még több boldogsággal tölt fel. Nem azért teszem, mert kell, hogy tegyem, hanem teszem, mert jólesik. De ez nem csak az utazásra igaz, és nem csak az utazás alkalmával lehet gyakorolni, hanem egyéb, felmerülő helyzetben is működőképes, és tud segíteni. Ha pedig nem hálát adok, akkor kikapcsolom a gondolataimat, és csak úgy vagyok. Próbálok tudatosabban jelen lenni, és a pillanatban megfigyelek magam körül mindent. A környezetem, és a benne lévő állandó, vagy alakuló létezőket; természetet, zöldövezetet, lényeket, embereket, állatokat, tárgyakat. Ezek összességéből is elsősorban az emberek reakciója az, ami a legérdekesebb számomra. Ugyanis minden mozzanatban, helyzetben, cselekedetben tanítás leledzik, amelyben a közvetítést, a fizikális világban megmutatkozó eszközök segítségével végzik. S ebben a szemléletben az ember, a fizikai testével is csak egy üzenetet hordozó, továbbító eszköz. Az üzenet pedig az érzés, az érzéssel érkező, érzésben rejlő, megtanulandó lecke, tanítás. Az az érzés, ami megérinti a szívet, és a lelket.

 Azért is írtam le ezt a „rövidke” be-és átvezetőt, hogy mélyebb, érzésbeli megértésre találjon a mondanivalóm, mely pontosan egy ilyen utazás alkalmával keltette fel a figyelmemet, és hagyott bennem megértett érzésüzeneteket.  

 Munkából hazafelé siettem, amikor is átvergődtem magam a szokásos, csúcsidőben megáradó emberi tengertömegen keresztül, és az utolsó másodpercben bepattantam a metrókocsi belsejébe. Miközben próbáltam helyreállítani a szapora légzésem, amit a metró utáni futkosás mellékhatásaként gyűjtöttem be, és kezdtem felocsúdni ebből az állapotomból, aközben egy gyermeki kacagásra füleltem fel. Pontosan a balomon feküdt a drága kis teremtés. Kényelmesen, békésen nyújtózott el a kis kocsijában, édesanyja társaságában. Megakadt rajta a tekintetem. Csodáltam nagy, kék szemeinek Világát, amelyek boldogságot, és békét sugározva még erőteljesebben csillogtak a metró lámpáinak fénye alatt. A kis teremtés után az édesanyjára pillantottam. A bébivel szemben állt, s mereven kapaszkodott a kocsiba, sőt, valósággal szorította azt. Újra a babát néztem, majd ismét az anyukáját. Hozzám képest, oldalvást helyezkedett el, szorosan, közel hozzám, így volt alkalmam megfigyelni őt. Tekintete az ablakon kifelé meredt, a metró alagútjának falára, hosszasan, előre, a távolba. Bámult a semmibe, s közben ideges ütemességgel mozgatta az állkapcsát. Lemondóan, kiábrándultan, reményt vesztve, szomorúan bámult a sötét semmibe. Vártam, hogy mikor talál vissza eltévelyedett lelkének tükre a gyermekére, de ez sajnos szórványosan ismétlődött meg, és akkor is csak egy-egy rövidke pillanatig tartott, melyben inkább megvetést, lenézést véltem felfedezni, mint sem anyai örömet, és boldogságot. Reménykedve vártam, hogy majd egy következő mozzanatban megfordul a szituáció, és hirtelen rámosolyodik, de nem történt meg. A babakocsiból továbbra is az ártatlan szempár csodálta a Világot, s tett róla, hogy felhívja magára a figyelmet. Próbált kommunikálni a babakocsit markoló nővel, az édesanyával, és a külvilággal. Hangos felsikoltása hallatszott a halkan sustorgó nép seregében. Boldog felkiáltással nyilvánította ki tetszését a színek, a tárgyak, a visszacsillanó fények irányába. Megsaccolva a korát, úgy egy éves kor felé tarthat, mely stádiumban még bőven szerepe van a szemlélődés általi felfedezésnek, megismerésének. A boldog felkiáltásra is csak rövidke rápillantás volt a válaszreakció. A szívem szakad meg, miközben ezt a jelenetet nézem, és a szemüvegem alatt apró könnycseppek szaladnak össze a szemem sarkában. Már nyílt a metró ajtaja, amikor még egyszer, utoljára, aggódva hátra fordítottam a fejem, hogy egy röpke pillantást vessek a csöppségre. Rám nézett, összenéztünk, majd elhagytam a tovább közlekedő járművet.

 Még most is fájdalmas érzés fog el, miközben e momentumokat felidézve írom a történetet. Nem tudhatom a nő, az anya sorsát. Nem tudhatom, hogy milyen sorsot vállal, mi zajlik a lelkében, mit érez, és miért érzi azt, amit érez, és hogy mi válthatta ki ezt a fajta állapotot. Igen, mindenkinek meg van a maga cipelni való keresztje, mindenki választott egy sorsot, mégis szív szorítva éltem meg, és raktároztam el magamban a tapasztaltakat.

 Rövid út volt ugyan, mindössze pár perces, ám sokatmondó történet. Sokat elárult az anya-gyermek kapcsolatról, amelyben nem volt egy szívből jövő pillantás, mosoly, simogatás, kedves szó sem. „ A szem a lélek tükre”, melyből regényeket lehet kiolvasni. Mindkettőjük tükre mutatott egy- egy történetet, de két különböző Világról. S, hogy mi ebben a pár perces történetben a tanítás? Rengeteg minden, amelyet még sok-sok oldalon keresztül ecsetelhetnék, de úgy hiszem, hogy mindenki értette azt a lényeget, amit a non-verbális kommunikáció, és az érzelmek közvetítettek. Azt az üzenetet, ahogyan a két szív, a két lélek nem tudott kapcsolódni az odafigyelés, a törődés, a megértés, a melegséget árasztó szeretet mezejében. Abban a mezőben, mely Mindnyájunk számára fontos, de különösen fontos a fiatal, ártatlan, mindent megalapozó, gyermeki korban.

 By: Ivi 2016.07.06.

Zeneajánló: https://www.youtube.com/watch?v=cXH1ugjl8-o

Szeretettel ajánlom Mindenkinek a kelta muzsika hárfájának békés, megnyugtató rezgéseit, melyek visszatükrözik az ártatlan gyermek belső világát.

A bejegyzés trackback címe:

https://tortenetterapia.blog.hu/api/trackback/id/tr1811972606

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.