Szabadon II.
2016. február 06. írta: NyIvett

Szabadon II.

Felnőttek szabadsága

 A Szabadon c. írásom első fejezetében egy részletnyi betekintést nyújtottam abba, hogy gyermekként hogyan értelmeztem a szabadság fogalmát, és hogyan éltem meg magát a szabadságot. A gyermeki lélek még tiszta, ártatlan, és romlatlan. A tiszta gyermeki lélek még óvva van, és nem érnek el hozzá az Élet, a társadalom, a környezet sugározta negatív hullámok. A tiszta gyermeki lélek mindenre csodaként tekint, számára minden tetszetős, szeretne mindent kipróbálni, elsajátítani, megtapasztalni. Nem gondol túl, nem fontolgat, nem riad vissza semmitől, pusztán csak cselekszik. A saját „kis” kurázsijával a lelkében. A tiszta gyermeki lélektől távol van az olyan negatív eszköztár, mint a félelem, aggodalom, riadalom, kétségbeesés, ború, és a többi. A tiszta gyermeki énben nincsenek korlátok. A tiszta gyermeki én őrzi a saját szabadságát. A felnőtté érés során, a külső, irányított, vagy irányítás nélkül érkező impulzusok hatására a szabadsághoz fűződő emlékünk elkezd kihalványodni a tiszta gyermeki lelkünkből. A hozzá fűződő, erőteljes, biztonságot adó, megtartó érzések, megfakulnak, átformálódnak, megváltoznak, vagy idővel akár el is tűnnek. Megfeledkezünk arról a valódi kurázsiról, mely velünk született, mely ott van bennünk, mely szeretne szabadulni, szabadon tapasztalni.

 Hogyan éljük meg felnőttként magát a szabadon való érzést,- ha egyáltalán sikerül megélnünk-, a saját szabadságunkat, akár a magánéletünkben, akár a párkapcsolatunkban, akár a munkákban, vagy jobbik esetben a hivatásunkban? Kinek, mit jelent egyáltalán maga az a szó, hogy szabadság, és mitől érzi magát szabadon? A szabadon érzés számomra azt jelenti, hogy kötöttségek nélkül, szabadsággal, saját akaratom és vágyam szerint élem az életem, és valósítom meg a céljaim, a vágyaim. Törekeszem arra, hogy megtaláljam azt az utat, melyben valódi önmagam vagyok, melyben valóban kiteljesedhetem.  Szabadon, szabad akarattal a szabadságért.

 A társadalom által diktált tempóban, a beszabályozásban, az irányításban, a tudatos, és tudattalan manipulációban, észre sem vesszük, hogy milyen módon be-és le vagyunk korlátozva, milyen módon vagyunk korlátok közé szorítva.  Korlátozott életet élünk, az egyébként szabadságra született, de direkt módon bekorlátozott képességeinkkel. Nem hagyjuk, és nem engedjünk a szabadon való létezést. A felvett tempóval, a megalkuvással, a belenyugvással, az aláválasztással, a mások terheinek vállalásával, a képességeink figyelmen kívül hagyásával, mi magunk vagyunk azok, akik tartjuk, és fenntartjuk ezeket a korlátokat. Szintén nem légből kapva dobálózom a súlyos szavakkal, vagy a hasamra ütve, találgatva írom le, amit éppen gondolok, hanem ismét az elmúlt, vagy lecsengőben lévő megtapasztalásaimból merítkezem. Példának okáért, hányan vagyunk egy családban, szabadság nélkül, azok, akik egy másik családtag akarata szerint élnek, egy másik családtag akaratából, a szülőjük meg nem valósított álmait élik, vagy az ő szerepeiket felvéve, az ő életüket élik. Hányan láncolják, és kötik magukhoz érzelmeikkel, érzelmi kapaszkodásukkal, gyengeségeikkel, erejükkel szeretteiket. Hányan pakolják a látható, és láthatatlan terheket könnyelműen, felelőtlenül, tudatosan, vagy tudattalanul a másik vállára. A láncokat és a terheket, melyek nem hagynak kiszabadulni, és felszabadulni.

 Hányan vagyunk azok, akik lekorlátozzák magukat azáltal, hogy alárendelődnek a partnerüknek. Azonosulnak vele; azonosulnak a szokásaival, az életvitelével, idővel aztán a gondolkodásukkal, és cselekedeteikkel is. Az alárendelődött partner megborítja a saját értékrendjét, lassanként elveszíti önmagát, míg végül teljesen beolvasztódik a személyisége, és eggyé válik partnerével. A másik életét éli, a másik gondolatait gondolja, és a másik kedvében járva tesz mindent, ami a másiknak, a partnerének jó. Elfelejti önmagát, elfelejti a vágyait, azt az utat, melyért valaha előre törekedett, melyen valaha elindult önmegvalósítani. Sokan elfogadják ezt az állapotot, belenyugszanak, beletörődnek, megalkusznak és próbálják elhitetni önmagukkal, hogy ez így jó, ez így rendben van. S közben szenvednek, boldogtalanságot, fájdalmat, bezártságot éreznek, s mindenhol másutt, csak épp legbelül nem, keresik azt, amit elvesztettek, melyben igazán önmaguk voltak, a szabadságot.

 Hányan vagyunk azok, akik szükségből, muszájból, belekényszerítésből, belekényszerülésből, odasodródásból választunk munkát, vagy választunk olyan munkát, melyben szintén képességeink, tapasztalataink, és gyakorlottságunk alá választunk. Aztán rutinszerűen csináljuk a robotolást, óráról-órára, napról-napra, hétről-hétre, évről-évre, ugyanazokkal a mozdulatokkal, ugyanazokat a feladatokat végezve. Mígnem, egy reggeli megébredés alkalmával arra a megvilágosodott felismerésre jutunk, hogy tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogy mit keresünk mi ezen a helyen, és hogy telhetett el annyi idő azzal az ismeretlen tevékenységgel, mely nem is szerepelt a valós vágyaink között. Csak a megfáradást és a belefásulást érezzünk, és hiába próbáljuk mindazt az energiát visszatölteni magunkba, melyet korábban a munkánkba fektettünk, többé már nem fog menni, nem fog működni. Elfogy, és véget ér. Véget ér, mert kellből, mert szükségből, mert muszájból, és nem szabadon, szabadsággal cselekedtünk. A szabadon végzett cselekvésben más értelmet nyer minden. Bármit, amit szabadon teszünk, amivel nap, mint nap foglalkozunk, amivel a kenyerünket keressük, azt már nem munkának fogjuk nevezni, hanem hivatásnak. A szabadon választott tevékenység attól válik hivatássá, hogy azt csináljuk benne, ami igazán mi vagyunk, ami a legközelebb áll hozzánk, melyhez a legjobban értünk, amiben legjobb vagyunk, ami igazán boldoggá tesz és energiával tölt fel bennünket, amelyben kiteljesedhetünk.

 A valódi szabadonban, legyen az család, párkapcsolat, vagy hivatás, abban nem megkötöttséget, hanem szárnyalást érzünk. Az élettel teli, felemelkedett, ünnepélyes szárnyalást. A határok, és korlátok nélküli folyamatos előrehaladást. „A szabadságnak ára van”- tartja a mondás. Valóban. Ahhoz, hogy megéljük a szabadságot, ahhoz irányt kell változtatnunk, le kell rombolnunk a saját korlátainkat, és gyakran fel kell, hogy égessünk magunk mögött mindent, hogy egy magasabb, egy hozzánk méltóbb minőségbe emelkedhessünk. Hogy szabadon legyünk családtagok, azt a szerepet élve, amelybe beleszülettünk, és azt az életet élve, ami a mi saját életünk, és nem az övéké. Hogy párban, de személyes térrel, és szabadsággal éljünk a párkapcsolatban. Szabadon, boldogan éljük meg benne önmagunkat. Szabadon, testestől-lelkestől, megmutatva való énünket. Hogy szabadon tegyük azt, mely napról-napra egyre több energiát ad, és boldogságot okoz. Melyben a boldogságot siker koronázza. Melyből értékes, és maradandó alkotások bontakoznak ki. Mellyel adhatunk, és másokat is boldoggá tehetünk.

 Szabadon szárnyalva élni, és törekedni arra, hogy az Élet minden területén szabadok lehessünk, és a személyes szabadságunkat megtartva kerek, egész, egészséges önmagunk legyünk.

A szabadság nem gondolkozik, hogy mit, mikor, és hogyan tegyen. A szabadság szabadon cselekszik. Amikor pedig sikerül felkapaszkodunk a szabadság szeles hátára, és hatalmas távolságokat megtéve sikerül azt meglovagoljuk, akkor történnek a csodák.

2016.02.04. By: Ivi

Fotó: Ny.Ivett

Zeneajánló: https://www.youtube.com/watch?v=19nm5_nAwQg

Aláfestő, és lélekringató zenének szeretettel ajánlom, Carlos Nakai előadásával, a Föld szellem c., nyugtató indián dallamokat!

A bejegyzés trackback címe:

https://tortenetterapia.blog.hu/api/trackback/id/tr498364120

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása