Az ismeretlentől való félelem, és a vele való találkozás, akár a tengervíz jeges érintése.

 Amikor a forróságtól teljesen felhevült a testem, akkor minden porcikám kívánja, hogy elinduljak a jéghideg víz felé, majd belemerüljek. Tudom, hogy szükségem van rá, tudom, hogy kell, és szeretném megtenni. Megtenni a lépéseket, hogy találkozhassam az érzéssel, hogy megmártózhassam benne, hogy része lehessek.

 A testem már érinti a vizet. Elindultam. Nekivágtam. Belekezdtem. Az elindulás, és a cselekvés pillanata közé próbál beosonni a kétely, és annak barátai, hogy aztán mindenféle kérdésekkel összezavarjanak:

 – De mi történik akkor, ha nem tudok elindulni? De mi történik akkor, ha nincs is bennem annyi erő, hogy végigcsináljam? De mi történik akkor, ha túl hideg lesz a víz, és nem jutok benne sehova? De mi történik akkor, ha…

 Minden belőlem indul ki, mint ahogy egy elhatározás is bennem születik meg, és a döntés is az én kezemben van. Én vállalok felelősséget a tetteimért, és én vállalom annak bármilyen nemű következményeit is. A kétely, és annak barátai mindig ott leselkednek majd, hogy aztán egy gyengébb pillanatban, a sok De között visszafordítsanak a tenni akarástól, a megtapasztalástól, a fejlődéstől. Próbálnak elbizonytalanítani, hátráltatni. 

Nem tud megállítani, mert nem fordulok vissza. Sőt, határozottan iramodok előre, és hagyom, hogy megérintsen az ereje. Belém csíp, akár a téli dér. Rázza minden porcikámat. Egyszerre hívogató, és elüldöző. Nem kímél kellemetlensége, sőt, fogalmazhatnék úgy is, hogy bántja a testemet azzal, ahogyan belém mar, majd körülölel. Ijesztő, mégis bátorító.

 Akarom, de mégsem. Itt vagyok, szeretném, szeretnék haladni, de nem megy. Nem megy, mert iszonytatóan hideg a víz, mert kellemetlen, mert nem esik jól. Nem esik jól a helyzet. A helyzet, az élethelyzet, mely érzelmeim vizének tökéletes tükröződése.  Még mindig eldönthetem, hogy akarom-e, hogy tovább megyek, és haladok az úton elgondolásaim szerint, vagy visszafordulok. Rajtam áll ismét a döntés, hogy szembe nézzek vele, és leküzdjem ezt az akadályt, mely ebben a pillanatban is egy megoldandó, megfejlődést kívánó feladat. Nagysága, és mélysége eltérő, és csakis magunkban keresendő.

 Ahogy haladok tovább, és veszem az akadályokat, úgy kezd a víz is enyhülni, egyre melegebbnek hatni, és vele együtt a tartózkodó, a stagnáláshoz ragaszkodó állapot is felengedni. Miképpen szép lassan, finoman kúszok bele, úgy kezdem belátni, hogy ez nem is olyan borzalmas, mint ahogy azt az első pillanatban látni, és érezni véltem. Sebesebben haladok előre, s mikor visszafordítom a fejem, akkor láthatom, hogy már messze vagyok a parttól, már jókora utat megtettem idáig. Egymagam. Senki nem tessékelt, senki nem húzott magával, senki nem vitt a karjában, hogy megkíméljen a jeges hullámok csapkodásától. Attól, amit már bejártam, amit már megtapasztaltam, és amit még párszor meg is kell, hogy tapasztaljak.

 Már mögöttem van. Hátra már nem nézek, csakis előre. Minden bátorságom összeszedve, fogaimat összeszorítva teljesen alámerülök. Büszkeséggel, boldogan bukkanok fel a vízrengetegből, a hidegből mit sem érezve. Büszkén, és boldogan, hogy meg tudtam tenni, és megtettem. Képes voltam szembenézni az ismeretlennel, a félelmekkel, és minden hozzá társuló, elbizonytalanító, elgyengítő érzéssel. A kétely és barátai itt hagytak, szétszéledtek. Szertefoszlott minden, melynek nem volt itt helye, s nem kaptak teret. Megtapasztaltam, mit meg kellett tapasztaljak, így többé már ez sem idegen. Boldoggá tesz, hogy újra, és újra nekiiramodhatok. Bár, az első lépések mindig hűvösek, és bizonytalanabbak, de ahogy haladok előre, úgy körvonalazódik, és válik minden egyre világosabbá, érthetővé.

2015.11.22.  By