Figyelted már valaha csendben, hosszasan, kitartóan, hogy miképpen viselkedik?

Boldogan, frissen bontja zöldellő hajtásait, hogy megmutassa önmagát, vonásait. Megmutassa, hogy ő is egy kivételes csoda, akár a természetben létező családja. Kezdetben, gyenge hajtás korában, még friss, zsenge, törhető, és sebezhető. Ahogyan a reggeli harmat cirógatja, és az eső me...gmosdatja, ahogyan a nap melegen tartja, dédelgeti, gondozgatja, ahogyan a levegő körbeöleli, és elringatja, úgy lesz napról-napra egyre erősebb, pompásabb, ékesebb. Igazi, mozdulatlan harcos a változó mindennapok megpróbáltatásaiban. Kiszolgáltatott az időjárással szemben, az állatokkal, az emberrel szemben, a természetben fellelhető, bármely rá leselkedő veszéllyel szemben, mégis rettenthetetlenül, bátran, biztonságban érezve önmagát növekszik, fejlődik. Felfelé, az ég felé törekszik, minden mást figyelmen kívül hagyva, pusztán csak ragyogva. Nem tudja, hogy mit hoz a holnap, vagy lesz-e holnap, de ő ragyog. Szeretetet, energiát adó-és sugárzó. Van tartása, büszke önmagára. Tiszteletre, megbecsülésre méltó. Tiszta, és ártatlan. Kész alkalmazkodni az időjáráshoz, az ember jelenlétéhez. Türelmes, és nagy tűrőképességgel bír. Békésen, csendesen megfigyel, még, ha aurájába „idegenek” is lépnek. Sőt, nem csak megfigyel, de kommunikál is. Felhívja magára a figyelmet, ha úgy tartja kedve. Lüktet, pulzál, és érez. Átveszi az ember lelkének rezgéseit. Hangulatot, érzéseket tükröz. Ha szomorúak, borongósak, kedvtelenek vagyunk, akkor velünk együtt kókad, s lógatja lefele fejének súlyát. Mikor boldogok vagyunk, akkor velünk együtt virul, még inkább kihúzza magát, s megcsillantja friss, színes szirmainak varázsát. Állandóan változik, és folyton képes megújulni, ragyogni.
Növekszik, nyílik, és virágszik a körkőrös folyamatban, mígnem elérkezik a pillanat, és elköszön. Elköszön, mikor már elérte tündöklésének végső határait. Tündökölt napról-napra, örömöt, boldogságot hozva, szeretetet sugározva, hogy aztán elszáradhasson, megpihenhessen, majd újjászülethessen. Időszakonként, egy kis időre el kell, hogy köszönjön ahhoz, hogy aztán képes legyen újra visszatérni. Visszatérni ismét zöldellve, friss hajtásokkal, más bimbókat hozva, új virágot virágozva.
A Természet a legnagyobb tanító.
Hiszen mindnyájan megéljük ezt a folyamatot. A természet körkőrös folyamatát, melyben zöldellünk, virágzunk, majd elszáradunk. Állandóan változó, ismétlődő, végtelen körfolyam. Élethelyzetek, helyek, életszakaszok, szerepek, emberi kapcsolatok. Mindegyikben meg kell, hogy tapasztaljuk az újjászületés, a ragyogás, és az elköszönés folyamatát. A kör kezdetétől a végéig. Ebben is rend, és törvényszerűség mutatkozik. Kezdetben fejlődünk, növekszünk, és amikor már kivirágoztunk benne, beleraktunk minden fényességünk, és pompánk magunkból, melyek mi vagyunk, akkor már nem marad más, melyben virágozni tudnánk. Így elvirágzunk. Elhagyjuk, és elengedjük azt az élethelyzetet, helyet, szakaszt, szerepet, emberi kapcsolatot, melyben már nem tudunk tündökölni, ragyogni, örülni, s boldognak lenni. Elhagyjuk, hogy valamely másnak, egy új hajtásnak, egy új virágzásnak adjunk teret.
Elvirágzunk, elszáradunk, elköszönünk, majd ismét újranyílunk. Ez az Élet, és ez a Természet rendje. A Természet, mely állandóan változik, és folyton képes megújulni, ragyogni.
Akár, a rózsa…