Ikerlelkem
2015. december 23. írta: NyIvett

Ikerlelkem

Elválás

  Elérkezett az indulás pillanata. Mindketten nehezen tettük meg az első lépéseket, tudva, hogy utána már nem tudunk a mindennapok fizikális terében kapcsolódni.

  Átléptük a küszöböt, majd karöltve battyogtunk a megálló felé. Átsétáltunk egy olyan Világba, ahol nem létezik sem idő, sem tér. Kevés szó, még kevesebbet követett. Szavak ismét nem kellettek. Az érzelmek beszéltek helyettünk. Megszűnt a külső zaj; a zene, a fények, az emberek. Minden, ami előtte mozgott, az most egy helyben állt. Megállították nekünk az időt. Tán, hogy, hogy hosszabb legyen, tán, hogy teljességében átélhessük. Beletapadtunk a pillanatba, melyből legszívesebben sosem léptünk volna ki. Szorítottuk egymást erősen, mint akkor, a kezdet kezdetén. Akkor, amikor egy közös helyről indultunk, de különböző irányba. Megszülettünk, majd egymásra leltünk. Azóta újra egyek vagyunk, összeolvadt a lelkünk.

  Kiszakadni vágyó szívünk fájdalmát patakokban pergő könnyeink csillapították. Nehéz volt mindkettőnknek, de Neked, aki ott maradt, Neked tán még nehezebb.  Az idő szorított, de nem kívánkoztunk ki közös ölelésünkből. Ki kellett lépnem, de nem bírtam. Úgy éreztem, hogy a testem elgyengül, és a lábaim összerogynak. Megpróbáltuk felitatni a könnyekben ázó orcáinkat, s valamely mosolyt csalni rá, de nem ment. Fájt az elválás.

 Valóban indulnom kellett. Majd hirtelen mozdulattal nyakamba akasztottad szívedet, mondván, hogy „ez mindig legyen veled”. Erőt vettem magamon, és felszálltam a buszra. Ott álltál árván, egyedül. Egyfolytában rajtad tartottam a szemem, és fejem, egy irányba, mozdulatlan, hátracsapva maradt. Becsukódott a busz ajtaja, s mi továbbra is csak néztük egymást. Egy másodpercre sem tévelyedett el a tekintetünk. Tartottuk egymást.

 Lerogytam a székbe. Elindult a busz. Te még mindig mozdulatlan álltál, mint a „Rendíthetetlen ólomkatona”. Összetörten, de csupaszívvel, hősiesen. Addig, amíg el nem távolodott a busz a fénylő sötétségben.

 Sosem feledjük el fájdalmas fuldoklásunkat. Akkor, ott, egy kis időre, mindketten belehaltunk.

 Ám itt, most, a végtelen jelenben, bármikor, bárhol,térben, és lélekben, újra kapcsolódhatunk.

 2015.12.22. By: Ivi

Fotó: Ny.Ivett

A bejegyzés trackback címe:

https://tortenetterapia.blog.hu/api/trackback/id/tr848193834

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.