Amikor a vándor elérkezik egy új út kezdetéhez, akkor bizony döntenie kell.
Eleinte egy helyben áll, és várakozik. Vár arra, hogy el tudjon indulni. Várja a belső erőt, bátorságot, az önmagába vetett hitet és bizalmat ahhoz, hogy meg tudja tenni. Nem cselekszik, nem mozdul, csak egyhelyben áll, és várakozik. Várja, hogy eljöjjön a nagy pillanat, az első lépés. Miközben áll, megszűnik körülötte az idő és tér. Befele tekint, és elöntik az érzelmek. Először félelem, és kétségbeesés lesz rajta úrrá. Teste és lábai megmakacsolja magukat. Saját béklyójában, megfagyva, tehetetlenül áll. Szeretne mozdulni, és lépéseket tenni, de továbbra is földbegyökerezett lábakkal áll. Lassú, ringatózó mozgásba kezd. Ingatag és bizonytalan még, akár a megrészegült ember, aki győzi magát tartani ingoványos talaján. Lábai gyengén remegőek, szinte összerogyni készülnek, akár az újszülött borjaké. Furcsállja, ami vele történik, hogy szeretné megtenni, de nem megy. Adja az elméjének a parancsot, de teste meg sem mozdul, sőt inkább hátra, mint előre haladna. Mint zuhatag, úgy ömlenek érzelmei, és tehetetlenségében könnyekben tör ki. Keskeny patakokban folyik végig arcának domborulatán, majd szélesedik, megáramlik. Hangosan zokog, áztatja múltját, és féli a jövőjét. Lelke fájdalmasan üvölt, szíve összeszorul, torkában fojtogató érzés. Görcsösen kapaszkodik. Kapaszkodik a múltba, kapaszkodik az elengedésbe. Amikor már belső üvöltése alábbhagyott, könnycseppjei újra gyengéden simítják arcát, és megnyugvást érez, akkor hirtelen felemeli a jobb lábát. Továbbra is remeg, és bizonytalan, de megteszi. Lép. Félelemtől megfagyott teste lassanként felolvad, és életre kel. Egyik lába már rajta az úton, a másik még tétovázva, ragaszkodóan kapaszkodik. Újra várakozik. Időt ad magának a változáshoz. Időt ad magának arra, hogy bal lába is csatlakozzon, és rálépjen a kezdet mezejére. Megtörik a kötöttség, és a ragaszkodás. Bal lábát is lassan felemeli, és a jobb mellé lép vele. Lassan, labilisan, bátortalanul kezd lépdelni. Csoszogósan, megfontoltam helyezi testsúlyát egyik lábáról a másikra. Egészen addig ismétlődnek ezen mozdulatai, amíg ringatózó járásba nem kezd. Megszokja a mozgást. Tetszik neki a lépegetés, tetszik neki az új érzés. Már nem fél tőle, sőt még inkább kívánja, és megiramodik. Mint a táltos paripa, erőteljes, intenzív trappolással halad előre. Cselekszik, lép, elindul, és halad. Tart valahová, valamerre.
Amikor mi vándorok rálépünk a kiválasztott útra, akkor még semmit sem látunk, és láthatunk abból, hogy mi vár ránk abban a történetben, amit a Jóisten szánt nekünk. Nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk, csak elképzelhetjük, remélhetjük, és hihetjük. Az ember kíváncsi természet, így mindig és minden előre szeretne tudni, ezért az út során újabb miért, hogyan, és miképpen kérdések fognak felmerülni. Kérdések mindig is voltak és lesznek, melyek türelemmel, az idő pergésével úgy is megválaszolódnak. Itt, ebben a történetben nem a kérdések, és nem is a válaszok a fontosak, hanem az önmagunkba vetett hit, bizalom, kitartás, és elhivatottság. Ezek azok a létezők, melyek elvezetnek minket a céljaink felé. Történetünk láthatósága kezdetben még nem mutatja magát. Mikor lábunk először érinti azt, akkor még köd, és homály övezi, ám ahogy elindulunk rajta, úgy egyre inkább kitisztul, és kivilágosodik.
Az ismeretlenben, láthatatlanba, és megfoghatatlanban, egyedül a HIT az, mely képes vezérelni, és vezetni.
2016.01.11. By: Ivi
Fotó: Serge Skiba bit.ly/1UJE6vo
