Minap egy kiváló, kétszemélyes önismereti beszélgetésben volt részem, melyben rábíztam magam a partneremre. Hagytam, hogy utat mutasson nekem, és vezessen engem. Az önismereti beszélgetésben egy szimbolikus híd kapta az állandó, én pedig a változó főszerepet. A híd köré épült az eszmefuttatás, olyan kapcsolódásokkal tűzdelve, mint a hit, megbocsájtás, elengedés, bizalom. Rám irányult a beszélgetés, és az én érdekemben történt, hogy rávilágítson arra, mely szerint a magamba vetett bizalom, és a magamba vetett hit terén vannak még hiányosságaim. Igazságot hordozó, egészséges, segítséget nyújtó terápia, melyből a következő történet bontakozott ki:
Hányan vagyunk azok, akik sok esetben erősek tudunk lenni, és sok akadályt le tudunk győzni, és hányan vagyunk azok, akiknek erős a hite, melynek segítségével túljutunk mindenen. Hányszor pedig nem tudunk eléggé erősek lenni, és nem tudunk eléggé hinni akkor, amikor a legfontosabbról, önmagunkról van szó. Keressük a jeleket, keressük a miérteket. Próbáljuk megfejteni, hogy mi lehet a baj, mi lehet a forrás gyökere. De hát hol is lehetne a forrás gyökere, hol máshol, ahol mindig is volt. Ott, legbelül, bennünk. Onnan indul ki, és onnan indul el minden. Ott, magunkban, kell, hogy feltegyük a kérdéseket, mert ott, magunkban, fogjuk a válaszokat is megtalálni. Belőlünk indul ki, és bennünk is végződik.
A beszélgetés kezdetekor megjelent egy híd, és annak két oldala. A híd volt a kötelék a két oldal között, mely átvezetett az egyik oldalról a másikra. Ő ott áll a másik oldalon, a túlparton, és vár engem. Vár, hogy megérkezzek. Választhatok, mert választásom mindig van. Választhatom azt is, hogy nemes egyszerűséggel átsétálok a hídon, és akkor már én is a túlparton leszek Ő vele, illetve választhatom azt is, hogy megkerülöm a hidat, és úgy érek át hozzá a túlpartra. Ez pontosan egy olyan cselekménysorozat, amelyről az Életünk csomóink című írásomban már meséltem. Abban az írásban az egyszerű utat választva elvághatom a csomót, vagy a nehezebb végével próbálkozva kibogozom azt. Most, ebben a történetben, ismét a választáson van az egyik hangsúly, mely szerint választhatom a könnyebb, és rövidebb utat. Választhatom a hidat, mely átsegít engem, minden nehézség nélkül, csak annyi a dolgom, hogy átsétálok rajta. Vagy választom a saját utam, az önmagam megismerésének útját, melyen én segítek önmagamnak, mellyel én segítem át önmagam arra a bizonyos, másik partra. Az egyik part az elindulás, a másik part a megérkezés. A híd, az most egy segítséget szimbolizál, egy lehetőséget, melynek igénybevételével könnyíthetek magamon. A két part közti kerülőben rejlik a hit, mely utat mutat, mely kísér engem az indulástól a megérkezésig. A hit, mely nem más, mint az önmagamba vetett hit. Szeretem a kihívásokat, ezért most úgy döntök, hogy megtagadom magamtól a hídként szimbolizáló külső segítséget, és elindulok a kerülő úton. Milyen egyszerű lenne ez így, ha csak annyi lenne a dolgom, hogy a híd egyik irányból való megkerülésével megérkezzem a túlsó partra, és ezzel már meg is oldottam az önismereti tréning feladatait. Csakhogy a kerülő út, az igazi út, a szívem-lelkem útja. Azzal, hogy a megkerülést választom, azzal sok minden mást is választok. Szándékosan. Tudom, hogy a szívem-lelkem útján mi vár rám. Ő már figyelmeztetett engem túlpartról. Ő is a kerülő utat választotta. Ő már bejárta szívének-lelkének útját, és tudja, hogy mi az, amit keresnem kell ahhoz, hogy teljes hittel érkezzem meg hozzá. Ebben tud most Ő segíteni, másban nem, hiszen ez az én utam, nekem kell bejárnom, hogy csatlakozhassam hozzá. Ő tudja, hogy mi rejlik ott, ő lát engem, és ismer engem. Talán jobban, mint én saját magamat. Figyelmeztet, hogy a szívem-lelkem útján maradtak még kisebb szilánkok, melyek sérüléshez vezethetnek, ha nem távolítom el őket. Veszélyes, kemény kőszilánkok, melyeket más-és máshogy hívnak. Az első, és legfontosabb szilánk a Megbocsájtás lesz. A megbocsájtás várni fogja, hogy kihúzzam azt a szívemből. Legyen az mély, vagy felületes, legyen egyszeri, vagy összetett, legyen apró, vagy termetes, a legfontosabb, hogy cselekedjem vele. Azáltal, hogy kihúzom a megbocsájtást, azáltal könnyebb lesz a szívem.
Először nem látok semmit, ezért úgy gondolom, hogy nincs is mit kihúznom, de Ő lát engem, Ő ismer engem. Furcsán hunyorog a szemeivel, jelezvén, hogy ássak mélyebbre, ott biztosan megtalálom azt, aminek ott kell lennie. Valóban, ott vannak. Két szilánkot találok, melyek egész mély sérüléseket okoztak bennem. Mindkettő. Ahogy megérintem őket, akkor érzem, hogy mennyire nehezek. Nehezen kezelhetőek. Fájdalmasan, könnyekkel áztatva kiemelem őket. Jól megnézem őket magamnak, majd amikor már megértettem, akkor jó messze hajítom mindkettőt. Elindulok, és immáron a megbocsájtást a múltamba, a hátam mögött hagyom. Megtapintom a következő szilánkot, melynek a neve Elengedés. Ragaszkodik, kapaszkodik a szívembe-lelkembe, nehezen bírok vele. Nem akarom ereszteni az elengedést, és ő sem akar engem ereszteni, de tudatosítom magamban, hogy azért jöttem, hogy mindent kihúzzak magamból, mely meggátol az előrehaladásban. Ő nézi küzdelmem, szemeivel kémleli a szemem, mélyen néz, bíztat engem. Kiemelem, elenged, és én elengedem. Ismét könnyebb lettem. Túljutottam a kanyarulaton, és már egész közel a túlsó part, ahogy közel az utolsó, megmérettető szilánk is, a Bizalom. Méregetjük egymást. Azt sugallja nekem, hogy nem tud bízni abban, hogy innen eltávolodik, én pedig azt sugallom neki, hogy nem tudok bízni abban, hogy ő most innen eltávolodik. Tudom, hogy már csak az az egy lépés szükségeltetik ahhoz, hogy célt érjek, így még nehezebbnek érzem az utolsó perceket. Változom, és hagyom, hogy magától alakuljon ki. Magamba fordulok, és erősödött hitemmel koncentrálok. Magamba vetett hitem elkezdi alakítani a magamba vetett bizalmam. Átalakul, majd kívülre alakul, s látom, hogy lassan kiforrja magát a szívemből, és elsétál. Kiteljesedtem, mert kiteljesedett a magamba vetett hitem.
Célt értem, megérkeztem, és a megérkezés pillanatával kitisztult minden. Kitisztult a szívem és kitisztult a lelkem. Így érinthetem Őt. Megbocsájtással, Elengedéssel, Teljes Hittel. Boldogan, és felszabadultan tekintek hátra. Nézem a hidat, és nézem a bejárt, immáron könnyebb utat. Szívem és lelkem útját. Büszkeséggel tölt el, és örömmel nyugtázom, hogy a gátló szilánkoktól megszabadultam, és többé nem jelentenek számomra nehézséget.
Így végződött ez a terápiás történet.
2016.01.31. By: Ivi
Fotó: Lévai Adrián / https://m.facebook.com/
