Kétféleképpen dönthetek. Az irányítás, és a kontroll az én kezemben, az én szívemben van. Kontroll és az irányítás az érzelmeim felett, vagy akár alatta. Rajtam múlik, hogy hagyom, hogy úgy peregjen le a folyamat, ahogyan azt a természet megalkotta. Hogy hagyom, hogy belülről kifelé utat törjön magának, úgy, ahogy azt az én lelkem megkívánja, ott, abban a helyzetben, és akkor, amikor annak ideje van. Hagyom, hogy felszínre jusson, aminek meg kell mutatnia magát, legyen az akár harag, szomorúság, csalódás, boldogság, öröm, bármilyen nemű lelkemet ért pozitív, vagy negatív töltetű érzelemtömeg. Vagy dönthetek akképpen is, hogy nem veszek róla tudomást, ott hagyom magamban észrevétlenül, elnyomva. Belülről önámítva, és hazudtolva önmagam, hogy magam előtt keménynek, és bátornak mutatkozhassak. Kívülről önámítva, és hazudtolva a környezetem, hogy erősnek, sérülhetetlennek, tökéletesnek mutatkozhassam. Álarc és palást ez a saját színházamban, amit én építettem fel magamnak. Valahol tudatosan, és valahol tudattalanul. A miért kérdésre a válasz egyszerű, és minden valószínűséggel mindenki, és bárki életében fellelhető létező történő. Részlegesen, vagy rendszeresen. Ki hogyan, és mi módon kezeli érzelmit, és annak tömegeit. Szerep, mely mögé, s melybe belebújtatott a gyermekkorom világa. Szerep, amelyben bátornak kellett lennem, és sérülhetetlennek mutatkoznom. Ébernek, és erősnek. Megállás nélkül. Folyton, és folyvást. Egy, gyermekkori szerep, melynek álarcát magammal hoztam ide, a felnőttek világába. Hogy felvegyem, és használjam, amikor újra erősnek, bátornak, és sérülhetetlennek kell lennem. De már nem kell, hogy felvegyem a maszkot, többé már nem. Hiszen már felnőttem, és kétféleképpen dönthetek. Az irányítás, és a kontroll az én kezemben, az én szívemben van. Már döntöttem. Már felvállalom az érzéseimet, és az érzelmeimet. Már nem kell bástyaként viselkednem, aki rendületlenül, mozdíthatatlanul egyhelyben áll, védelmez, és lepereg róla minden. Már nem kell, hogy megkeményítsem a szívem, és belezárjak mindent, hogy az soha ne tudjon kiszabadulni, és soha ne lásson napvilágot. Már rég döntöttem. Elöntöttem, hogy nem tarthatom bent, hiszen az érzelmek tömegnek súlya van, ami idővel összenyom. Eldöntöttem, hogy hagyom, hogy belülről kitörjön, s gördülő cseppjeiben örömöt, vagy szomorúságot mutasson. Többé már nem szégyellnem, és szégyenkeznek, csak hagyom, hogy megtörténjen. Eldöntöttem, hogy megmutatom önmagam, és hagyom, hogy minden bent rekedt, és újonnan érkező, szívemet mardosó, vagy simogató rebbenő kitörjön ketrecéből, hogy végül szabadon szárnyalhasson.
2015. 11. 27.
By: Ivi
Rajz: Jurák Andrea
